egy szóval: tetszett.
két szóval: sokminden tetszett.
tennessee williams-nél már az elején ott van a levegőben a halál, a súlyos titok, és az a végtelen szomorúság, ami miatt első randira biztos nem ajánlanám. az orfeuszt nem ismertem, és mert hiszem, hogy a drámát nem olvasni, hanem nézni való, nem olvastam előre, se a drámát, se kritikát.
és a nemzeti színház előadása van annyira klasszikus, hogy könnyen érthetően mesélte el a Történetet. és közben mondta azokat a vérkomoly mondatokat a Nő, azokat az egészen egyszerű és bölcs megfejtéseket a Fiú, aki nem már nem fiú, hiszen "ma vagyok harminc", de szerintem sokkal többet élt annál, ezért elhiszem neki, amit mond. és Szabó Kimmel Tamás többszörösen is jó találat volt. egyrészt pontosan úgy van jelen a színpadon, hogy hamuvá égeti a nőket, azokat is,akik a színpadon vannak, és..khm, azokat is, akik a nézőtéren. de a kisfiús, szomorú báj mellett ott van az ösztönös, a férfi, aki határozottan vezeti a Nőt az Ágyba. hogy kinek volt rá jobban szüksége, nekem egyértelmű, és ettől lesz a Fiúból angyal, sorsfordító, sorsjobbító, legalább arra a kis időre. de persze a Halál folyamatosan ott van felettük. a szó szoros értelmében, kikerülhetetlenül, és bár a Fiú folyton, nagyon látványosan készül elmenni, mikor végre a Nő is kész elmenni, a Halál megakadályozza. Sokszor láttam mostanában Udvaros Dorottyát a színpadon, és lassan azonosítottam azzal a túlzó, hangos, bridgetjones-hangon sápítozó nővel, akit - gondolom - a rendezők rendeltek meg. na ennek most nyoma sem volt. illetve egyszer, de az most nem volt annyira Sok.ezóttal gyönyörű volt, letisztult, kívül kemény, belül összetört, akinek tényleg az utolsó esélye volt ez az Angyal arra, hogy boldog legyen. és a Halál, ahogyan húsz éve, most sem engedi el. dühítenek a drámák, dühít, hogyha csak bűnök sora van, és nincs bűnhődés. ha a gonosz mégcsak rá sem döbben a saját tettére, saját gonoszságára.
szóval a darab és a játék nagyon jó, a rendezői koncepcióból nagyon tetszik ahogy beszélteti a színészeket, ahogy néznek egymásra, amit felerősíti közvetítés, premier plán tekintetek. ami miatt mégsem tudom azt modani, hopgy így kell, ha nekem akartok tetszeni, az a túlmozgás. a túlmozgás, amit - ahogy a szomszédommal megvitattuk - a nagyon nagy, pontosabban széles játszótér okozott, hiszen Oda kellett érni a másikhoz, és szerintem az indulat máshol tart két lépés után mint hat lépés után..átalakul. a másik a lépcső, ami nyitó színpadképnek is nagyon impozáns, a beteg férj szobájába vezető lépcső, ami kifejezi a lerohanó Nő aktuális lelkiállapotát, ami elválasztja az Élőket a szinte már Halottól. vagyis a lépcső önmagában nagyon bejött, tetszett, ahogy uralta a játékteret, de nem tetszett, hogy miközben a fontos szavakat kimondták, a lépcső lassan körbeforgott, és basszus, elvonta a figyelmememt. és nem azért, mert nem jól vagy mondták, akik mondták. hanem, mert a technika beavatkozott. és angyon jól mondta a szomszédom, a díszletnek és a kellékeknek a szöveget, agondolatokat, a történetet kell szolgálnia. namost sokszor érzem a menő, méterenként alakítható színpaddal és ezerhárom lámoával rendelkező színházakban, hogy muszáj megmutatniuk, mit tud a színpad. üzenem, nem, nem muszáj.
most pedig megyek és elolvasok egy szakember kritikát.
egy dilettáns
egyszóval tetszett.
Utolsó kommentek