elfogult kritikák egy rajongó billentyűzetéből

2011. január 15. Operettszínház

A legjobban a helyzet izgatott: opera az operettben. tudvalévő, hogy az operettet játszó színészek rendelkeznek az operához szükséges hanggal, de vajon mit kezdenek vele?

A Gianni Schicchi alapból nem nagy kockázat, bárki tűzi műsorára. szellemes, rövid, és ott van benne a jólismert ária (O mio babbino caro), a siker garantált. nade az Operettben? szerintem ezúttal az Operett az opera műfaji megszentségtelenítése nélkül hozzáadta az operetti miliőt, színeket. A történetet a 70-es (?) évekbe helyezve a szereplők nem egy kísértetek, hanem hús-vér alakok lettek. a történet élt a színpadon. A szereplők nem a szokásos vagy hagyományos operai merevséggel alakították a szerepüket, muszáj kiemelnem Gianni Schicchit (Kálmán Péter), aki nemcsak hangjával és méretével vitte az előadást, hanem remek színész is.

egy apró megjegyzés csupán: kicsit kevesebb rágózással is pont megértettük volna a karaktereket.

A Mario és a varázsló más stílus, más hangulat. A remek díszleteket mindkét operánál felhasználták, ami számomra (talán belemagyarázás) azt jelenti, hogy néző, figyelj és ámulj, de nyugi, ez az egész csak játék és illúzió.

A Mariot még sosem láttam operaváltozatban. Modern zene, semmi felesleges harmónia, refrén, ismételgetés. viszont éppen a dráma által megkövetelt mennyiségű elénekelt szöveg. és engem, a belcanto opera nagy barátját, egyáltalán nem zavart. sőt, olyan történt, ami operában sosem: áriák híján, de nagyon feszes történetmeséléssel folyamatosan fenntartották a figyelmemet és a kíváncsiságomat. Hogy kik? Szabó P. Szilveszter, a félelmetes szerepek mestere ezúttal nem az operettszínházi eszközökkel bűvölt el. mozgása, tekintete és persze ahogy énekelt, mintha egyenesen engem hipnotizált volna. közben persze gyűlöltem, főleg, amikor kimondta: van akarat és van szabadság, de akaratszabadság az nincs. és tudom, hogy hazug szemfényvesztő, de akkor ott elhittem, hogy azt csinál az áldozataival, amit csak akar. hogy a show kedvéért teszi vagy élvezetből, nem tudom. az első talán még jobban elborzaszt.

Szabó Dávidot először láttam játszani. tetszettek az arcai, szerintem jobban áll neki a dráma, mint az operett. nem lehet könnyű eljátszani az önkívületet, de szerintem működött. a magammal végezzek vagy vele dilemmáját a zene irama kicsit összemosta, de szerintem ez majd alakul még. főleg ha jó sokat játsszák.

remek volt az ének- és tánckar, a modern zenéhez és a témához jól illő táncokkal, a kisebb szerepekben is meggyőző alakításokat láthattam. (Farkasréti Mária, Dézsy-Szabó Gábor)

egy kérdés motoszkál bennem: kik vesznek jegyet erre az előadásra? az operarajongók vagy az Operettszínház kedvelői?

2011. január 13. Thália Színház

Azt hiszed, könnyű, ha a kedvencedről kell írni. hát nem az.

Nem mondom, hogy feldobódtam, amikor kiderült, hogy az Ördöglakat lesz Nagysanyi új bemutatója. Újabb bulvárdarab (nem ismertem), sokadszor ugyanaz a rendező (éven belül harmadszor) és harmadszor Gálvölgyi a partner (éven belül másodszor). Ilyenkor az elfogult rajongó karbafont kézzel és szúrós tekintettel várja, hogy felmenjen a függöny. közben meg izgul, hogy jó legyen.

az Ördöglakat több, mint bulvárdarab. jól felépített, izgalmas és tényleg fordulatos bűnügyi történet, logikus, működő párbeszédekkel. és nem utolsósorban nagyszerű lehetőség a lubickolásra. feltéve, hogy jó színészek játsszák. Gálvölgyi János szerintem mindig is jó színész volt, csak éppen megúszós. pontosan tudja, hogy mitől vicces és rutinból tolja a poénokat. na, az Ördöglakatot ez teljesen félrevinné. merthogy ez nem vígjáték, még ha nevetünk is közben. és szerintem igazi színházi élmény a meglepett és szorongó Gálvölgyit látni. Persze az első felvonás nem erről szól, abban a Gálvölgyi alakította Mr. Wyke a vadász, aki felkészülten becserkészi, majd eljátszik az áldozatával. Nagysanyi pedig már többször megmutatta, hogy milyen alázattal adja fel a labdát Gálvölgyinek. vagyis a sztori kerek. 1:0 Gálvölgyi, vagyis Mr. Wyke javára.

Szünet után fordul a felállás és én meglepődöm. többször egymásután. mert a második felvonásban Nagysanyi, ahogyan az általa alakított Milo, teljesen átalakul. és átveszi az irányítást. a darabban és a játékban. és nagyszerű, hogy Gálvölgyi ezt hagyja. hagyja, vagy nem tehet mást. Az új Milo meglepi, csodálattal tölti el Wyke-ot, de amikor rájön, hogy nem uralkodhat fölötte, kétségbeesik.

ujjong az elfogult rajongó, amikor azt látja, hogy kedveltje végre új arcát, arcait mutatja meg, amikor látja, hogy az alakítás elragadta a színészt, és ez a feszült izgalom a nézőkre is átragadt. mondják, kétszemélyes darab esetén nehéz fenntartani a nézők figyelmét. hát kérem, én megettem az egészet, és meglepődtem, nevettem, megkönnyebbültem és izgultam, mikor mit kellett. és mi a szórakoztató színház lényege, ha nem ez?

az állás, illetve a végeredmény a második felvonás után egyértelműen 1:1. és ezt elfogulatlanul mondom.

az már az én külön szerencsém, hogy volt olyan mondat amit magamra és az életemre vetítettem, és ami azóta is zakatol. mert játszani jó, játszva élni jó, de az élet nem játék mindenáron.

2011. január 12.

szikra

2010. június 20-án mutatta be a Hoppart a Chicago című előadást Zsótér Sándor rendezésében. Az akkori helyszínen, az egykori Átrium moziban nem láttam, most egy másik régi mozi a játéktér, a reneszánszát élő szikra. Későn érünk be, a karzaton van csk hely. hál'istennek.

többszörös előélményem van a Chicagóról: London, Madách és a film. mégis, amit most láttam, annak igazából semmi köze az eddigiekhez. sok csillag állt itt együtt azért, hogy ez a különleges előadás létrejöjjön: kellett a csapat, akik már nem kényszerülnének az együttjátszásra, hiszen foglalkoztatott színészek, de alkotni együtt tudnak igazán. jó társ volt ebben a Zsótér, aki már másodszor lep meg (először: Maya, Eger). ha vannak spéci adottságok, ki kell használni, ha egy, illetve egy társulatnyi színész nemcsak énekelni, táncolni, alakítani tud, hanem több hangszeren játszik, ráadásil ezeket a képességeit egyszerre is bírja használni, nos, akkor játsszanak!

a rendezés "furcsaságai", a kőkorszaki jelmezek és a különös szereposztás egyáltalán nem zavaró, sőt egy idő után nemis furcsa. természetes. szolgálják az egyedi musicaljátszást, és a Maya után végre elhiszem hogy nemcsak az operettet, hanem a musicalt is lehet Máshogy játszani.

az előadás után Kritikai Óra következett, ami rendkívül jó és hasznos kezdeményezés. főleg, ha kiderül, hogy bár mély koncepció látszik a rendezés és az alakítások mögött, igazából az emberek együttes munkája, tehetsége, játéka tette az előadást többé mint jó dalok és táncok egymásutánja tehetséges művészek előadásában. Zsótér meg nagyon szeretnivaló ember.

jól kezdődik az év.

2011. január 11

ALKA társulat

végre él a Szikra! gyerekkorom kedvenc mozija végre méltó helyen a budapesti kulturális helyszínek között. ha akarom színház, ha akarom koncertterem, de jólesik beülni csakúgy.

A Paravarieté meg kellett néznem, több okból:

1. Tasnádi István

2. Katona László

3. Szemenyei János

előrebocsátom, hogy a felsorolt okok közül bármelyik önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy jegyet váltsak az előadásra.

az előbb átnéztem a kritikai oldalakat, és egy lesújtó kritikát olvastam az előadásról. ekkorát tévednék? mindent csak belemagyaráztam? megettem valami kamut? de nem. nekem tetszett. megmondom miért.

a felütés személyesen érintett. lehet, hogy közhelyes az elhúzódó, 34%-kal megkurtított pályázat színpadra vitele. a számonkérés, az értetlenség  szerintem teljesen érthető és nincs szebb és hatásosabb, mint így szembesülni vele. de szerintem nem ez a lényeg.

a pályázaton  - oly sok először pályázóhoz hasonlóan - nem nyert a családi társulat, mégis megtalálja a módját, hogy bemutassa, megnézesse a produkcióját. a díszletek, a jelmezek pont olyanok, mint a 0 forintból létrehozott előadásoknál szükségszerű: paravánok, megbuherált asztalok, használtruha (ha tévedek, bocs). gyengém a kerettörténetes előadás, sokszor ott élem át igazán a drámát. most is. mert a pályázat, az előadás létrehozása szerintem nem néhány elhivatott, l'art pour l'art művész önkifejezése, hanem megélhetési színház. amikor már nincs más esély. érdekes választás...

az előadás csak látszólag jelenetek sora, bár így vezetik fel, többet kapunk: néhány hétköznapi ember szenvedéstörténete. amikor az unalmast, a semmilyent, az átlagost a maga mivoltában emeli szenzációvá. kedvencem Bufláker Béla, a középszerűség bajnoka, a legunalmasabb ember. és tényleg az. de olyan szépen van megírva és olyan finoman eljátszva, hogy a néző, pláne, ha nő, pláne, ha én vagyok, egyből meg akarja menteni.

miközben néztem az előadást, a Kétfarkú Kutya csodás akciója jutott eszembe: emléktáblát avattak Szabó Lajos átlagember emlékére. persze a hatóság eltávolította. így került a falra a Szabó Lajos emléktábla tiszteletére avatott emléktábla. mmm.

szerintem volt tehát szövedék, volt honnan hová, és volt dráma. bár nevettünk sokat, hangosan, volt hujjogás, ha jött a késztetés, mégis, azt gondolom, ez is szomorú darab. szomorú szembesülni az átlagos, vagyis a sok-sok ember életét jelentő sivársággal, az abszurd fásult elfogadásával.

persze, ha akarom van hepiend is: új esély, új élet kihívása minden helyzetben lehetséges. és ha képes vagy újból és újból összerakni magad, akkor túléled. juhéj!

ja! Csákányi Eszter zseniális, Felhőfi Kiss László üdítő, Hegyi Norbertet pedig fel kell fedezni. Szemenyei Jánosból lehetett volna több, Katona Laciból (bocs) lehetett volna kevesebb.

kérek trailert a youtube-ra!

2011. január 9.

a nemiség tabu. a darab alapjául szolgáló veszedelmes viszonyok korában bűnös, titkos és förtelmes. és szerintem valahol tabu ma is. különben nem lenne érdekes. igaz, hogy mindenhonnan ömlik ránk a szex, mégis, ha a színpadon beszélnek róla, vagy neadj'isten teszik, én bizony zavarba bírok jönni. egy kicsit.

a kvartettben a sztori és a szereplők lecsupaszítva, nyersen jelennek meg. merteuil márkiné és valmont vadászok, akik valahogy kívülről, hűvösen figyelik az érzelmeiktől kínlódó vadakat és tervezik, hogyan cserkészik be őket. nincs erkölcs, nincs érzelem, csak a vágyak kielégítése a cél. persze Choderlos de Laclos olvasói jól tudják, hogy az igazi vesztes éppen a két elvetemült szerelemgyilkos: miközben szerelmeket gerjesztenek és fojtanak el, saját magukat végzik ki. 

a veszedelmes viszonyok elsőre romantikus társalgási dráma lehetne, persze nem az. a szavak kegyetlensége az elegáns társasági nyelvezetbe szúrva, csakúgy könnyedén, mintegy mellékesen elmondva még jobban üt.

a kvartett nemcsak előadás, a játszók testükkel, mozgásukkal, a forgatható tükörre épülő díszlet adottságaival egyedi műalkotásként is értelmezhető.egy olyan, ami nekem is tetszik, pedig... a műalkotásnak részei az emberek: a főszereplőkön kívül a táncos és a táncosnő, akik nekem a szépséget, a fiatal szépséget jelentették. amiben gyönyörködik ugyan a két főhős, de minden további nélkül feláldozza, ha úgy tartja kedve vagy szüksége.

nem szabad megfeledkeznem a zenészekről, akik különböző stílusban énekeltek, és ha kell játszottak a színészekkel, alkalmasint hallgathatatlan hangszínt is felvállalva. engem mindig elbűvöl,ha nem látom a színpadon a színészt, énekest, csak a szereplőt, akit játszik. ez a fajta magukból való kivetkőzés az, amire az átlagember nem képes szerintem. persze ha a kivetkőzés öncélú, akkor már unalmas exhibicoinizmus, de tegnap este nem erről volt szó.

nem mondom, hogy az előadás minden pillanatát élveztem, a végefelé a szereplők személyiséget váltottak, és én elvesztettem a fonalat. a sztorit onnan nem tudtam követni, a képekre koncentráltam hát. a vége kompozícióval aztán a történet és a szereplők méltó véget értek. és ahhoz képest megint túl hamar csendült fel a taps.

az alkotókról: Gergye Krisztiánról keveset tudok, az is kamu. táncos, koreográfus, aki a jelmzre nem sokat költ :). gyakran feltűnik prózai előadásokban is. és koreografálja a nemzeti előadásait. ennyi. ha ez az első rendezése, akkor erős kezdés, még akkor is, ha a dramaturgiába bele is kötnék itt-ott. Alföldi Róbert és Udvaros Dorottya lubickolt egymásban és a filozofálgató jellege miatt nyilván nehezebben tanulható és mondható szövegben. mondjuk a felületes ellendrukkerek nyilván utálni fogják az előadást és azt mondják, na tessék, Krisztusgyalázó szövegek és fedetlen női mell a nemzetiben. a tabuk most is körülfognak és meghatározzák az ítéletünket. kérem ezért, hogy legyünk bátrak és ne engedjük, hogy leragadjon a figyelmünk az előítéletek szintjén, és akkor igazi gondolatokat és érzéseket találhatunk magunkban egy-egy előadás révén, amiket kár lenne elmulasztani, még akkor is, ha nem szépek és jószagúak.