avagy a tenger és azon túl a semmiség
2011. február 25. Nemzeti Színház
Azt a kort éljük, amikor a Nemzeti Színház bemutatói megint kulturális eseménnyé váltak, ahol jelen lenni ünnep és megtiszteltetés, mert olyanok vesznek körül, akiknek az alkotásait szeretem, akiknek a véleménye meghatározó.
Nagyon vártuk ezt a bemutatót. A Nemzeti Színház időről-időre dolgozik együtt a Mohácsi testvérekkel. szerencsére. minden társulatnak jót tesz az a fajta munkamódszer, ami Mohácsi János munkáin oly nyilvánvalóan látszik. Amikor az Ördögöket láttam, nem értettem (lehet, a játszók se), nem tetszett. aztán a Sárga liliom nagyon tetszett (azt mondtam magamban: ez komoly? neeem, ez nem lehet komoly. várj, de, de mégis az.) csak akkor meg nem tudtam, hogy amit látok, az Mohácsi.
És aztán tavalyelőtt a POSZTon minden világossá vált. A képzelt beteg és főleg az Istenítélet után már tudtam, abban a szerencsében van részem, hogy nézője lehetek egy nagyon különös és felettébb élvezhető színházi világnak. jó, pontosan tudom, hogy ez nem mindenkinek tetszik. ezért érzem szerencsének, hogy nekem nagyon.
Egyszer élünk...
szerintem nem árt, ha a néző látta a Nemzeti Színház János vitézét. anélkül is élvezhető az előadás, nagyon durva és megrázó mondatai és fájdalmasan szép története van, de mégis, még egy élvezeti réteget rátol a kapcsolódás a méltatlan sorsú János vitézhez.
A darab alapjául meggtörtént esemény szolgált, ami önmagában is abszurd (úgy értem, az nem lehet, hogy ilyen lehet): egy falu színkörét a János vitéz bemutatójáról elviszik a Gulágra, kivéve az Iluskát játszó Ilonát. Viszont elviszik az első férjét, aki váratlanul visszatért a frontról, és elviszik a második férjét, aki látta meghalni az első férjét. (így lesz Bagóból Jancsi a színpadon és az életben egyaránt, ráadásul Hevér Gábor alakításában)
A Gulag díszlet sivársága, ridegsége, végtelensége mellett nálam ütött, hogy a Gulag-jelenetek diaképeken látszanak a falakon. mementó, de mégis olyan, mint egy kiállítás valamiről, ami messze van, régen volt, ezért távolságot tudunk tartani tőle, mert úgy nem fáj annyira.
Nagyon szép a halállal való játék. ahogyan a színpadon válnak füstté a halottak és mégis jelen vannak mindenhol. és ez most nem líra. meg kell nézni, többet nem mondok.
Kulka János zseniális, egyre zseniálisabb a félelmetes szerepekban: pszichopata katona, lágerparancsnok és párttitkár, ezeket a kedves szerepeket játssza a színjátszók életében mozgatva őket, rendelkezve az életükről, a sorsukról, őrült rendzere alapján.
és az milyen, hogy a Gulágon, ahol természetesen eredetiben ismerik Petőfi János vitézét, kiadnak azon, hogy a társulat a Kacsóh Pongrác féle verziót játssza és ezzel meggyalázza, megszentségteleníti a Művet. (nyíltszíni taps)
és amikor november 7-én a Gulagról visszatérő társulatnak elő kéne adnia a János vitézt, és a régi Iluska híján beugrik Gitta, aki a lágerben a parancsnok szeretője lett, persze már nem számít, hogy így élhették túl a többiek is, szóval mikor felmerül, hogy ő legyen Iluska, felháborodik valaki: Nehogymá' Hát Iluska az egy ribanc???
Remélem, hogy játssza a Nemzeti ezt az előadást jó sokat. mert nem baj, ha a művésezt reagál az életre, nem baj, ha nevet a közönség az ostobaságon, nem baj, ha a Holocaust és a Gulag tragédiájára emlékszünk, még akkor is, ha néha sok az emlékezés, hiszen nekünk is megvan a magunk baja. persze hogy lehetne összehasonlítani.
Utolsó kommentek