2011. január 11
ALKA társulat
végre él a Szikra! gyerekkorom kedvenc mozija végre méltó helyen a budapesti kulturális helyszínek között. ha akarom színház, ha akarom koncertterem, de jólesik beülni csakúgy.
A Paravarieté meg kellett néznem, több okból:
1. Tasnádi István
2. Katona László
3. Szemenyei János
előrebocsátom, hogy a felsorolt okok közül bármelyik önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy jegyet váltsak az előadásra.
az előbb átnéztem a kritikai oldalakat, és egy lesújtó kritikát olvastam az előadásról. ekkorát tévednék? mindent csak belemagyaráztam? megettem valami kamut? de nem. nekem tetszett. megmondom miért.
a felütés személyesen érintett. lehet, hogy közhelyes az elhúzódó, 34%-kal megkurtított pályázat színpadra vitele. a számonkérés, az értetlenség szerintem teljesen érthető és nincs szebb és hatásosabb, mint így szembesülni vele. de szerintem nem ez a lényeg.
a pályázaton - oly sok először pályázóhoz hasonlóan - nem nyert a családi társulat, mégis megtalálja a módját, hogy bemutassa, megnézesse a produkcióját. a díszletek, a jelmezek pont olyanok, mint a 0 forintból létrehozott előadásoknál szükségszerű: paravánok, megbuherált asztalok, használtruha (ha tévedek, bocs). gyengém a kerettörténetes előadás, sokszor ott élem át igazán a drámát. most is. mert a pályázat, az előadás létrehozása szerintem nem néhány elhivatott, l'art pour l'art művész önkifejezése, hanem megélhetési színház. amikor már nincs más esély. érdekes választás...
az előadás csak látszólag jelenetek sora, bár így vezetik fel, többet kapunk: néhány hétköznapi ember szenvedéstörténete. amikor az unalmast, a semmilyent, az átlagost a maga mivoltában emeli szenzációvá. kedvencem Bufláker Béla, a középszerűség bajnoka, a legunalmasabb ember. és tényleg az. de olyan szépen van megírva és olyan finoman eljátszva, hogy a néző, pláne, ha nő, pláne, ha én vagyok, egyből meg akarja menteni.
miközben néztem az előadást, a Kétfarkú Kutya csodás akciója jutott eszembe: emléktáblát avattak Szabó Lajos átlagember emlékére. persze a hatóság eltávolította. így került a falra a Szabó Lajos emléktábla tiszteletére avatott emléktábla. mmm.
szerintem volt tehát szövedék, volt honnan hová, és volt dráma. bár nevettünk sokat, hangosan, volt hujjogás, ha jött a késztetés, mégis, azt gondolom, ez is szomorú darab. szomorú szembesülni az átlagos, vagyis a sok-sok ember életét jelentő sivársággal, az abszurd fásult elfogadásával.
persze, ha akarom van hepiend is: új esély, új élet kihívása minden helyzetben lehetséges. és ha képes vagy újból és újból összerakni magad, akkor túléled. juhéj!
ja! Csákányi Eszter zseniális, Felhőfi Kiss László üdítő, Hegyi Norbertet pedig fel kell fedezni. Szemenyei Jánosból lehetett volna több, Katona Laciból (bocs) lehetett volna kevesebb.
kérek trailert a youtube-ra!
Utolsó kommentek