megnéztem a bemutató utáni napon. nyilván.
egy újabb párkapcsolati vígjáték a Madáchban. egy újabb Szirtes-rendezés. egy újabb főszerep Nagy Sanyinak.
A darab a klasszikus hollywoodi filmek alaphelyzete: a pár össze akarja hozni egyedülálló barátait, akik ez ellen szörnyen tiltakoznak, de persze 2 és fél óra alatt kiderül, hogy akit annyira utálnak, azt annyira szeretik, hogy össze kell házasodniuk. a jó, hogy a helyzetek, amikbe a darab helyezi a régi kapcsolat állomásait, életszagúak, még ha eltúlzottak és a Madách méreteihez igazítottan elnagyoltak is. de a párbeszédek nagyon jól vannak megírva, és eljátszva: remek ritmusban, egymásra figyelő és egymást láthatóan szerető szereplőknek köszönhetően. de ha értelme nem lenne is, az embereknek szükségük van a felszabadult, harsány nevetésre, amibe többször fullad a közönség. Magyar Attilának ez nyilván rutin, de bárhonnan szedi is, a természetes játék és a spontánnak tűnő humor mindenkit levesz a lábáról. vagy a székéről.
külön elidőznék Nagy Sanyinál. nyilvánvaló, hogy az(én), aki egy színészt (ő) minden szerepében többször is megnéz, mást figyel meg, mint aki először fogadja be. az is nyilvánvaló, hogy aki látta őt nagyon jónak (én), az mindent ahhoz az élményhez igazít, aszerint vár el.
szerintem Sanyi kissé feszült az első felvonásban: míg Magyar Attila már az, akit játszik, Sanyi eljátssza. egy óra kell, mire Jay gesztusai nem olyanok, amiket már láthattam a Spamelotban, a Volt egyszer egy csapatban vagy másik előadásban. ez persze biztos csak nekünk tűnik fel. remélem.
a másik dolog, hogy szerintem nem egészséges, ha egy színészt mindig ugyanaz rendez. márpedig az elmúlt években csak Szirtes Tamás rendezte Sanyit, akiről már tudni lehet, mit vár el, mit szeret, így viszont Jay és Dennis Galahad túlságosan hasonlítanak egymáshoz.
a második felvonásban aztán már megismerhetjük Jayt, akinek vannak ugyan érthetetlen lépései, de nagyon lehet szeretni. bele lehet szeretni. simán.
szerintem.
Utolsó kommentek