elfogult kritikák egy rajongó billentyűzetéből

az új cím: elfogult.blogspot.com

2011. március 5.

Székesfehérvár, Vörösmarty Színház

Kálloy Molnár Péter munkáit 20 éve figyelem. mindig volt benne valami fura, ezért feltételeztem, hogy a Macbeth - ami alapból vértől iszamos - sem lesz átlagos.

a bajokkal kezdem, mielőtt rátérnék. a díszlet monumentális, ami jó, de helyenként épp a díszlet az, amitől nem látszanak a szereplők. megaztán a hiperszuper távirányítós díszletek mozgatása néha túl hosszú, még szerencse hogy közben szól a Titanicra emlékeztető Vangelis-szerű zenei betét. hát, én nem annyira szeretem a sok törést a drámában. és még valami. helyenként nemcsak nem értettem, mit mondanak egyes színészek, de még a nyelvet sem ismertem fel. a fordítás (Szabó-Stein Imre) új, de nem modern, ez különös, viszont használ nem korhű kifejezéseket (pl. lakáj) ennyi a negatív. a többi: színház.

KMP rendezése izgalmas volt és érdekes, a szereplőknek jellemük volt és stílusuk, mi több, sorsuk. nagyon tetszett a bérelt vészlények szövege, amikor upsz! itt-ott az igazságot is odacsempészték. A kissé bugyuta királyról később, mikor meghal, őszintén mondják, hogy szent király volt, Macbeth átalakulásának és megőrülésének pedig látványos stációi vannak. Lady Macbeth tényleg egy dög, aki maga is beleőrül a sok vérbe és halálba, amiknek ő az okozója, kiváltója, eredője. remek Tóth Auguszta megőrülése. de hiteles volt a Macbethet alakító Csizmadia Gergely is, akit eddig klasszikus színházban -önhibámból- nem láttam még. hanggal és mozgással uralta a színpadot, már-már fölé kerekedett az őt rángató Lady Macbethnek. azaz csak az elején rángatta, aztán Macbeth életre kelt, és gyilkos döntései a saját döntései: csak múljanak el a rémképek! persze a gyakorlott színházlátogató tudja, hogy a gyilkosságot újabbak követik, egyre könnyebb megtenni, de sosincs vége.

a legerősebb jelenet Malcolm, a király fia és Macduff kettőse, Tűzkő Sándor és Fehérvári Péter lenyűgöztek. Ez a Malcolm egészen más, mint aki elmenekült apja halála után a gyilkosai elől. tudatosan teszteli a hozzá érkező Macduffot, tettetését Macduffhoz hasonlóan én is bevettem. nagyon látványosak és elegánsak a harci jelenetek is, és bár úszik vérben a sztori, nem kellett ehhez liternyi vörös festéket elhasználni, ezt külön köszönöm. hogy elhiszik, hogy így is megértem.

a rendezés tele van pici utalásokkal a szereplők kapcsolatára, a kapcsolatuk változására, például a király és a trünörökös, vagy a trónörökös és az öccse között, jelzik ezt mozgással, gesztussal, hanghordozással, nagyon finom munka.

külön dicséret illeti a bonyolult díszletek irányítóját, aki a közlekedő lépcsők között kialakult dugót is remekül oldotta meg. ja, ha ennyire szuper a technika és ennyire ki tudja használni a rendezés, felesleges és béna a fekvő lépcsősort négy emberrel behozatni csak azért, hogy macbeth fekve vánszorogjon rajtuk. minek?

mindent összevetve az olyan Shakespeare-előadás, ami nem oszt meg, amire bárkit elvinnék, fiatalt és öreget egyaránt.

Szeretlek Hoppart, szeretlek Manna, szeretlek Bercsényi Péter! Ez aztán az elfogult megnyilatkozás.

A helyszín varázslatos. Amikor kicsi voltam, a nyári estéken a Szikra Mozi tetejét széthúzták és csillagfényben láthattuk az előadásokat. Aztán amikor Ruttkai Éva színház néven - sajnos valódi koncepció nélkül - színházként működött, az Anconai szerelmesek végén ámult hangosan a közönség a váratlan látvány láttán (ez milyen má').

Most a Szikra végre az, amire vártam évek óta. Egy igazi kultúrtér, ahová be lehet menni csakúgy. lehet meccset nézni, várni valakire, beszélgetni, olvasni és hát színházat vagy koncertet nézni. Megjegyzem, ilyen lehetne a Gödör is, ha valaki végre hagyná.

De írjak a Szeret_lek című előadásról inkább. jó. Nem színdarab, nem egy dráma. hanem sok. minden egyes szerelmi történet, amit a szereplők elmesélnek, egy ponton drámaivá, tragikussá válik, ahonnan már nem lehet visszahozni. melankolikus előadás.

a szereplők egymáshoz vagy hozzánk beszélnek, tökmindegy: a lényeg, hogy valakinek elmondhassák a történetüket. látszatbeszélgetések, hiszen senkit sem érdekel igazán, mi van a másikkal. a nézőnek meg, aki vagyok, jó hogy szembesülhet a sokszor ismerős helyzetekkel. és érdekes, az életben - merthogy valós sztorik alapján készült a darab - nemigen van hepiend. és tudod mit, nem is kell. nem a hepiend az érdekes, hanem a hepiközben. hogy amíg benne vagy, amíg felfut, addig érdemes legyen benne lenni. szuper lenne valakivel együtt megöregedni, de még szuperebb lenne, ha most, amikor még nem vagyunk öregek, együtt lehetnénk. és számomra a tanulság, hogy el kell fogadni, ami vagy aki jön, ha tényleg érdekel. nem elemezgetni kell, mérlegelni, hanem csinálni.

nade. megint rájöttem, hogy hál' Istennek mennyi tehetséges színészünk van. persze kelll a boszorkány, aki összehozza őket és kicsalogatja a hangokat és színeket. Pelsőczy Réka az. és Matkó Tamás, a zenész, aki remekül hangszerel és játsszat, énekeltet.

két kedvenc jelenetem van.

Az egyik a Bercsényi Péter alakította pincér sztorija, aki egyébként bábszínész, de lehetne bármi, amit akar. tessék felfedezni!

a másik Takács Kati és Barabás Richárd szerelmespárja, akiknek simán elhittem, akiket jó volt nézni és hallgatni. a korkülönbség aggaszt? ugyan, senki nem fogja a fejfádra írni!

bbbbllléééááááááááááááhááááááááááááááháháááááááááááááááááhhhhhhhhhhhhhhhhhhgggggggh

avagy a tenger és azon túl a semmiség

2011. február 25. Nemzeti Színház

Azt a kort éljük, amikor a Nemzeti Színház bemutatói megint kulturális eseménnyé váltak, ahol jelen lenni ünnep és megtiszteltetés, mert olyanok vesznek körül, akiknek az alkotásait szeretem, akiknek a véleménye meghatározó.

Nagyon vártuk ezt a bemutatót. A Nemzeti Színház időről-időre dolgozik együtt a Mohácsi testvérekkel. szerencsére. minden társulatnak jót tesz az a fajta munkamódszer, ami Mohácsi János munkáin oly nyilvánvalóan látszik. Amikor az Ördögöket láttam, nem értettem (lehet, a játszók se), nem tetszett. aztán a Sárga liliom nagyon tetszett (azt mondtam magamban: ez komoly? neeem, ez nem lehet komoly. várj, de, de mégis az.) csak akkor meg nem tudtam, hogy amit látok, az Mohácsi.

És aztán tavalyelőtt a POSZTon minden világossá vált. A képzelt beteg és főleg az Istenítélet után már tudtam, abban a szerencsében van részem, hogy nézője lehetek egy nagyon különös és felettébb élvezhető színházi világnak. jó, pontosan tudom, hogy ez nem mindenkinek tetszik. ezért érzem szerencsének, hogy nekem nagyon.

Egyszer élünk...

szerintem nem árt, ha a néző látta a Nemzeti Színház János vitézét. anélkül is élvezhető az előadás, nagyon durva és megrázó mondatai és fájdalmasan szép története van, de mégis, még egy élvezeti réteget rátol a kapcsolódás a méltatlan sorsú János vitézhez.

A darab alapjául meggtörtént esemény szolgált, ami önmagában is abszurd (úgy értem, az nem lehet, hogy ilyen lehet): egy falu színkörét a János vitéz bemutatójáról elviszik a Gulágra, kivéve az Iluskát játszó Ilonát. Viszont elviszik az első férjét, aki váratlanul visszatért a frontról, és elviszik a második férjét, aki látta meghalni az első férjét. (így lesz Bagóból Jancsi a színpadon és az életben egyaránt, ráadásul Hevér Gábor alakításában)

A Gulag díszlet sivársága, ridegsége, végtelensége mellett nálam ütött, hogy a Gulag-jelenetek diaképeken látszanak a falakon. mementó, de mégis olyan, mint egy kiállítás valamiről, ami messze van, régen volt, ezért távolságot tudunk tartani tőle, mert úgy nem fáj annyira.

Nagyon szép a halállal való játék. ahogyan a színpadon válnak füstté a halottak és mégis jelen vannak mindenhol. és ez most nem líra. meg kell nézni, többet nem mondok.

Kulka János zseniális, egyre zseniálisabb a félelmetes szerepekban: pszichopata katona, lágerparancsnok és párttitkár, ezeket a kedves szerepeket játssza a színjátszók életében mozgatva őket, rendelkezve az életükről, a sorsukról, őrült rendzere alapján.

és az milyen, hogy a Gulágon, ahol természetesen eredetiben ismerik Petőfi János vitézét, kiadnak azon, hogy a társulat a Kacsóh Pongrác féle verziót játssza és ezzel meggyalázza, megszentségteleníti a Művet. (nyíltszíni taps)

és amikor november 7-én a Gulagról visszatérő társulatnak elő kéne adnia a János vitézt, és a régi Iluska híján beugrik Gitta, aki a lágerben a parancsnok szeretője lett, persze már nem számít, hogy így élhették túl a többiek is, szóval mikor felmerül, hogy ő legyen Iluska, felháborodik valaki: Nehogymá' Hát Iluska az egy ribanc???

Remélem, hogy játssza a Nemzeti ezt az előadást jó sokat. mert nem baj, ha a művésezt reagál az életre, nem baj, ha nevet a közönség az ostobaságon, nem baj, ha a Holocaust és a Gulag tragédiájára emlékszünk, még akkor is, ha néha sok az emlékezés, hiszen nekünk is megvan a magunk baja. persze hogy lehetne összehasonlítani.

Hoppart a MU Színházban

2011. február

Shakespeare ritkán játszott drámája fűszerezve Brecht és Kleist szövegekkel, amit Bánki Gergő és Gáspár Ildikó gyúrtak össze, hogy bár elválik a klasszikus, amodern és az aktuális szöveg, az előadásban mégis harmonikusan működnek. mert a téma, és az emberi természet örök.

mostanában sokat gondolkodom a demokrácia létjogosultságán. és ez az előadás nem állított a Nép mellé. mert a Nép önző, a Nép korrupt és hálátlan. nem lát túl egyéni érdekein, és persze ezt nem is lehet felróni neki. csak éppen ez nem viszi előre a világot. ami alatt azt értem, hogy az egymást követő generációknak egyre jobb a sora, egyre könnyebb a megélhetése.

A Korijolánuszban a nép a búza árát akarja meghatározni (és az olajbogyóét). mert nyilván szegények és nyilván túl magasak az árak. értelmes cél. de mégis úgy tűnik, hogy cska megszokásból küzdenek, mert ez a szerepük, ahogy a szenátorok dolga meg az, hogy elcsitítsák őket.

aztán jön a hír, háborúba kell menni, most megmutathatod, Nép, mennyire hasznos vagy:áldozd fel magad Rómáért. Caius Martius legyőzi a szlovákokat, akarom mondani voszkuszokat, és felajánlják neki, legyen ő a konzul. persze ehhez a népet is meg kell nyernie. egyenként. szavazatonként. és akkor már nem számít, mit tett, csak az, mit ígér.

de mert ő megveti a népet és ezt ki is mutatja, megsérti a tribunusokat, hát elűzik. ő pedig bosszút akar állni a hálátlanokon, az ellenséggel összeállva próbálja visszeszerezni rangját.  Róma ellensége számára persze ő is csak eszköz: mindegy hogyan, Aufidius le akarja győzni Rómát, ő tudja, amit Coriolanus nem: ennek a népnek ő már úgysem kell: eddig azért nem, amit tett, most pedig már bármit tenne, hiába, hiszen ő teszi (ennél persze sokkal szebben fogalmazza Shakespeare)

Hála a sokrétegű szövegnek és a színészek játékmódjának, az előadás érthető és élvezhető, és folyton rácsodálkozom közben mennyire nem változunk semmit, mi emberek. nincs túl nagy különbség a római kori és a mai ember problémái, érdekei és reakciói között, a hatalomnak ma sem kell másra a nép, mint arra, hogy saját pozícióját erősítse általa, hiszen nélküle nem lehetne az, aki. ezért pedig szívességeket tezs a népnek és közben úgy tesz, mintha érte tenni,azért ettől hányni kell. hol egy tisztességes ember? ebben a darabban nem volt egy se. a szegényeket legalább valahol meg lehet érteni, éhesek.

külön köszönöm, hogy az előadás úgy aktuális, hogy az nem öncélú, nem közönséggel összekacsintós. Gratulálok Polgár Csabának a rendezésért és Friedenthal Zoltánnak az utálatos Korijolánusz alakításért.

Tanárok, erre vigyétek a diákokat!

Kino

2011. február 13.

Most már tudom, hogy Butters énekli a Southparkban egyedülállóan, hogy "Kicsi nyuszi hopp-hopp az erdőben ugrál, egereket fogdos és fejbevágja mind." Kedves.

Olyan, mint az egész előadás. Nevetsz, mert vicces a két gyerek, jók a szövegek, elképedsz, mennyire agyatlanok, és közben - ha van ilyen kifejezés - leborzad a mosoly az arcodról percenként, amikor újra meg újra szembesülsz vele: ezek ketten épp most öltek meg valakit. csak úgy.

Pelsőczy Réka darabját megtörtént eset ihlette, de ne várja azt senki, hogy Kékfényt vagy Helyszínelőket lát majd. A Vidor-fesztivál díjnyertese az előadás, amin tényleg sokat lehet nevetni, de nem önfeledten. vagy pillanatokra talán önfeledten. és aztán nem tudom biztosan, hogy a nevetéstől könnyezek vagy a szomorúságtól, amikor egy váltás után szívemből sajnálom a két gyilkos gyereket.

A színház a moziban és az előadás valódi road-movie, ami persze durva műfajkeverés, de nincs rá jobb szó, és bár egyetlen díszlete egy autóbelső, ahol az események zajlanak, mégsem statikus.

Perszehogy nem volt egyszerű a gyerekkoruk, perszehogy tanulatlanok és ha gond van, a tabi a megoldás. nyilván nem iylen az átlaggyerek, de adja Isten, hogy nézze meg, és úgy nevessen rajta, hogy ne akarjon a sorsára jutni. hogy lássa, nem menő. hogy lássa, felelősek vagyunk azért , amit teszünk és hogyan folyhat szét egy élet egy pillanat alatt, amikor hőseink ráadásul nem voltak egészen maguknál. hogy hősök-e ők vagy antihősök, nem tudom, de szeretni és sajnálni lehet őket, miközben szörnyetegek, ezt el kell ismerni.

A két fiatal színész, Réti Adrienn és Csémy Balázs számára ez az előadás remek alkalom, hogy mint egy portfolió, megmutathassa képességeit, tehetségét. önéletrajz helyett nyugodtan beküldhetik az előadás felvételét bármelyik színházba.

hátha még az spéci trailer is felkerülhetne a youtube-ra...

2011. január 15. Operettszínház

A legjobban a helyzet izgatott: opera az operettben. tudvalévő, hogy az operettet játszó színészek rendelkeznek az operához szükséges hanggal, de vajon mit kezdenek vele?

A Gianni Schicchi alapból nem nagy kockázat, bárki tűzi műsorára. szellemes, rövid, és ott van benne a jólismert ária (O mio babbino caro), a siker garantált. nade az Operettben? szerintem ezúttal az Operett az opera műfaji megszentségtelenítése nélkül hozzáadta az operetti miliőt, színeket. A történetet a 70-es (?) évekbe helyezve a szereplők nem egy kísértetek, hanem hús-vér alakok lettek. a történet élt a színpadon. A szereplők nem a szokásos vagy hagyományos operai merevséggel alakították a szerepüket, muszáj kiemelnem Gianni Schicchit (Kálmán Péter), aki nemcsak hangjával és méretével vitte az előadást, hanem remek színész is.

egy apró megjegyzés csupán: kicsit kevesebb rágózással is pont megértettük volna a karaktereket.

A Mario és a varázsló más stílus, más hangulat. A remek díszleteket mindkét operánál felhasználták, ami számomra (talán belemagyarázás) azt jelenti, hogy néző, figyelj és ámulj, de nyugi, ez az egész csak játék és illúzió.

A Mariot még sosem láttam operaváltozatban. Modern zene, semmi felesleges harmónia, refrén, ismételgetés. viszont éppen a dráma által megkövetelt mennyiségű elénekelt szöveg. és engem, a belcanto opera nagy barátját, egyáltalán nem zavart. sőt, olyan történt, ami operában sosem: áriák híján, de nagyon feszes történetmeséléssel folyamatosan fenntartották a figyelmemet és a kíváncsiságomat. Hogy kik? Szabó P. Szilveszter, a félelmetes szerepek mestere ezúttal nem az operettszínházi eszközökkel bűvölt el. mozgása, tekintete és persze ahogy énekelt, mintha egyenesen engem hipnotizált volna. közben persze gyűlöltem, főleg, amikor kimondta: van akarat és van szabadság, de akaratszabadság az nincs. és tudom, hogy hazug szemfényvesztő, de akkor ott elhittem, hogy azt csinál az áldozataival, amit csak akar. hogy a show kedvéért teszi vagy élvezetből, nem tudom. az első talán még jobban elborzaszt.

Szabó Dávidot először láttam játszani. tetszettek az arcai, szerintem jobban áll neki a dráma, mint az operett. nem lehet könnyű eljátszani az önkívületet, de szerintem működött. a magammal végezzek vagy vele dilemmáját a zene irama kicsit összemosta, de szerintem ez majd alakul még. főleg ha jó sokat játsszák.

remek volt az ének- és tánckar, a modern zenéhez és a témához jól illő táncokkal, a kisebb szerepekben is meggyőző alakításokat láthattam. (Farkasréti Mária, Dézsy-Szabó Gábor)

egy kérdés motoszkál bennem: kik vesznek jegyet erre az előadásra? az operarajongók vagy az Operettszínház kedvelői?

2011. január 13. Thália Színház

Azt hiszed, könnyű, ha a kedvencedről kell írni. hát nem az.

Nem mondom, hogy feldobódtam, amikor kiderült, hogy az Ördöglakat lesz Nagysanyi új bemutatója. Újabb bulvárdarab (nem ismertem), sokadszor ugyanaz a rendező (éven belül harmadszor) és harmadszor Gálvölgyi a partner (éven belül másodszor). Ilyenkor az elfogult rajongó karbafont kézzel és szúrós tekintettel várja, hogy felmenjen a függöny. közben meg izgul, hogy jó legyen.

az Ördöglakat több, mint bulvárdarab. jól felépített, izgalmas és tényleg fordulatos bűnügyi történet, logikus, működő párbeszédekkel. és nem utolsósorban nagyszerű lehetőség a lubickolásra. feltéve, hogy jó színészek játsszák. Gálvölgyi János szerintem mindig is jó színész volt, csak éppen megúszós. pontosan tudja, hogy mitől vicces és rutinból tolja a poénokat. na, az Ördöglakatot ez teljesen félrevinné. merthogy ez nem vígjáték, még ha nevetünk is közben. és szerintem igazi színházi élmény a meglepett és szorongó Gálvölgyit látni. Persze az első felvonás nem erről szól, abban a Gálvölgyi alakította Mr. Wyke a vadász, aki felkészülten becserkészi, majd eljátszik az áldozatával. Nagysanyi pedig már többször megmutatta, hogy milyen alázattal adja fel a labdát Gálvölgyinek. vagyis a sztori kerek. 1:0 Gálvölgyi, vagyis Mr. Wyke javára.

Szünet után fordul a felállás és én meglepődöm. többször egymásután. mert a második felvonásban Nagysanyi, ahogyan az általa alakított Milo, teljesen átalakul. és átveszi az irányítást. a darabban és a játékban. és nagyszerű, hogy Gálvölgyi ezt hagyja. hagyja, vagy nem tehet mást. Az új Milo meglepi, csodálattal tölti el Wyke-ot, de amikor rájön, hogy nem uralkodhat fölötte, kétségbeesik.

ujjong az elfogult rajongó, amikor azt látja, hogy kedveltje végre új arcát, arcait mutatja meg, amikor látja, hogy az alakítás elragadta a színészt, és ez a feszült izgalom a nézőkre is átragadt. mondják, kétszemélyes darab esetén nehéz fenntartani a nézők figyelmét. hát kérem, én megettem az egészet, és meglepődtem, nevettem, megkönnyebbültem és izgultam, mikor mit kellett. és mi a szórakoztató színház lényege, ha nem ez?

az állás, illetve a végeredmény a második felvonás után egyértelműen 1:1. és ezt elfogulatlanul mondom.

az már az én külön szerencsém, hogy volt olyan mondat amit magamra és az életemre vetítettem, és ami azóta is zakatol. mert játszani jó, játszva élni jó, de az élet nem játék mindenáron.

2011. január 12.

szikra

2010. június 20-án mutatta be a Hoppart a Chicago című előadást Zsótér Sándor rendezésében. Az akkori helyszínen, az egykori Átrium moziban nem láttam, most egy másik régi mozi a játéktér, a reneszánszát élő szikra. Későn érünk be, a karzaton van csk hely. hál'istennek.

többszörös előélményem van a Chicagóról: London, Madách és a film. mégis, amit most láttam, annak igazából semmi köze az eddigiekhez. sok csillag állt itt együtt azért, hogy ez a különleges előadás létrejöjjön: kellett a csapat, akik már nem kényszerülnének az együttjátszásra, hiszen foglalkoztatott színészek, de alkotni együtt tudnak igazán. jó társ volt ebben a Zsótér, aki már másodszor lep meg (először: Maya, Eger). ha vannak spéci adottságok, ki kell használni, ha egy, illetve egy társulatnyi színész nemcsak énekelni, táncolni, alakítani tud, hanem több hangszeren játszik, ráadásil ezeket a képességeit egyszerre is bírja használni, nos, akkor játsszanak!

a rendezés "furcsaságai", a kőkorszaki jelmezek és a különös szereposztás egyáltalán nem zavaró, sőt egy idő után nemis furcsa. természetes. szolgálják az egyedi musicaljátszást, és a Maya után végre elhiszem hogy nemcsak az operettet, hanem a musicalt is lehet Máshogy játszani.

az előadás után Kritikai Óra következett, ami rendkívül jó és hasznos kezdeményezés. főleg, ha kiderül, hogy bár mély koncepció látszik a rendezés és az alakítások mögött, igazából az emberek együttes munkája, tehetsége, játéka tette az előadást többé mint jó dalok és táncok egymásutánja tehetséges művészek előadásában. Zsótér meg nagyon szeretnivaló ember.

jól kezdődik az év.

2011. január 11

ALKA társulat

végre él a Szikra! gyerekkorom kedvenc mozija végre méltó helyen a budapesti kulturális helyszínek között. ha akarom színház, ha akarom koncertterem, de jólesik beülni csakúgy.

A Paravarieté meg kellett néznem, több okból:

1. Tasnádi István

2. Katona László

3. Szemenyei János

előrebocsátom, hogy a felsorolt okok közül bármelyik önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy jegyet váltsak az előadásra.

az előbb átnéztem a kritikai oldalakat, és egy lesújtó kritikát olvastam az előadásról. ekkorát tévednék? mindent csak belemagyaráztam? megettem valami kamut? de nem. nekem tetszett. megmondom miért.

a felütés személyesen érintett. lehet, hogy közhelyes az elhúzódó, 34%-kal megkurtított pályázat színpadra vitele. a számonkérés, az értetlenség  szerintem teljesen érthető és nincs szebb és hatásosabb, mint így szembesülni vele. de szerintem nem ez a lényeg.

a pályázaton  - oly sok először pályázóhoz hasonlóan - nem nyert a családi társulat, mégis megtalálja a módját, hogy bemutassa, megnézesse a produkcióját. a díszletek, a jelmezek pont olyanok, mint a 0 forintból létrehozott előadásoknál szükségszerű: paravánok, megbuherált asztalok, használtruha (ha tévedek, bocs). gyengém a kerettörténetes előadás, sokszor ott élem át igazán a drámát. most is. mert a pályázat, az előadás létrehozása szerintem nem néhány elhivatott, l'art pour l'art művész önkifejezése, hanem megélhetési színház. amikor már nincs más esély. érdekes választás...

az előadás csak látszólag jelenetek sora, bár így vezetik fel, többet kapunk: néhány hétköznapi ember szenvedéstörténete. amikor az unalmast, a semmilyent, az átlagost a maga mivoltában emeli szenzációvá. kedvencem Bufláker Béla, a középszerűség bajnoka, a legunalmasabb ember. és tényleg az. de olyan szépen van megírva és olyan finoman eljátszva, hogy a néző, pláne, ha nő, pláne, ha én vagyok, egyből meg akarja menteni.

miközben néztem az előadást, a Kétfarkú Kutya csodás akciója jutott eszembe: emléktáblát avattak Szabó Lajos átlagember emlékére. persze a hatóság eltávolította. így került a falra a Szabó Lajos emléktábla tiszteletére avatott emléktábla. mmm.

szerintem volt tehát szövedék, volt honnan hová, és volt dráma. bár nevettünk sokat, hangosan, volt hujjogás, ha jött a késztetés, mégis, azt gondolom, ez is szomorú darab. szomorú szembesülni az átlagos, vagyis a sok-sok ember életét jelentő sivársággal, az abszurd fásult elfogadásával.

persze, ha akarom van hepiend is: új esély, új élet kihívása minden helyzetben lehetséges. és ha képes vagy újból és újból összerakni magad, akkor túléled. juhéj!

ja! Csákányi Eszter zseniális, Felhőfi Kiss László üdítő, Hegyi Norbertet pedig fel kell fedezni. Szemenyei Jánosból lehetett volna több, Katona Laciból (bocs) lehetett volna kevesebb.

kérek trailert a youtube-ra!

2011. január 9.

a nemiség tabu. a darab alapjául szolgáló veszedelmes viszonyok korában bűnös, titkos és förtelmes. és szerintem valahol tabu ma is. különben nem lenne érdekes. igaz, hogy mindenhonnan ömlik ránk a szex, mégis, ha a színpadon beszélnek róla, vagy neadj'isten teszik, én bizony zavarba bírok jönni. egy kicsit.

a kvartettben a sztori és a szereplők lecsupaszítva, nyersen jelennek meg. merteuil márkiné és valmont vadászok, akik valahogy kívülről, hűvösen figyelik az érzelmeiktől kínlódó vadakat és tervezik, hogyan cserkészik be őket. nincs erkölcs, nincs érzelem, csak a vágyak kielégítése a cél. persze Choderlos de Laclos olvasói jól tudják, hogy az igazi vesztes éppen a két elvetemült szerelemgyilkos: miközben szerelmeket gerjesztenek és fojtanak el, saját magukat végzik ki. 

a veszedelmes viszonyok elsőre romantikus társalgási dráma lehetne, persze nem az. a szavak kegyetlensége az elegáns társasági nyelvezetbe szúrva, csakúgy könnyedén, mintegy mellékesen elmondva még jobban üt.

a kvartett nemcsak előadás, a játszók testükkel, mozgásukkal, a forgatható tükörre épülő díszlet adottságaival egyedi műalkotásként is értelmezhető.egy olyan, ami nekem is tetszik, pedig... a műalkotásnak részei az emberek: a főszereplőkön kívül a táncos és a táncosnő, akik nekem a szépséget, a fiatal szépséget jelentették. amiben gyönyörködik ugyan a két főhős, de minden további nélkül feláldozza, ha úgy tartja kedve vagy szüksége.

nem szabad megfeledkeznem a zenészekről, akik különböző stílusban énekeltek, és ha kell játszottak a színészekkel, alkalmasint hallgathatatlan hangszínt is felvállalva. engem mindig elbűvöl,ha nem látom a színpadon a színészt, énekest, csak a szereplőt, akit játszik. ez a fajta magukból való kivetkőzés az, amire az átlagember nem képes szerintem. persze ha a kivetkőzés öncélú, akkor már unalmas exhibicoinizmus, de tegnap este nem erről volt szó.

nem mondom, hogy az előadás minden pillanatát élveztem, a végefelé a szereplők személyiséget váltottak, és én elvesztettem a fonalat. a sztorit onnan nem tudtam követni, a képekre koncentráltam hát. a vége kompozícióval aztán a történet és a szereplők méltó véget értek. és ahhoz képest megint túl hamar csendült fel a taps.

az alkotókról: Gergye Krisztiánról keveset tudok, az is kamu. táncos, koreográfus, aki a jelmzre nem sokat költ :). gyakran feltűnik prózai előadásokban is. és koreografálja a nemzeti előadásait. ennyi. ha ez az első rendezése, akkor erős kezdés, még akkor is, ha a dramaturgiába bele is kötnék itt-ott. Alföldi Róbert és Udvaros Dorottya lubickolt egymásban és a filozofálgató jellege miatt nyilván nehezebben tanulható és mondható szövegben. mondjuk a felületes ellendrukkerek nyilván utálni fogják az előadást és azt mondják, na tessék, Krisztusgyalázó szövegek és fedetlen női mell a nemzetiben. a tabuk most is körülfognak és meghatározzák az ítéletünket. kérem ezért, hogy legyünk bátrak és ne engedjük, hogy leragadjon a figyelmünk az előítéletek szintjén, és akkor igazi gondolatokat és érzéseket találhatunk magunkban egy-egy előadás révén, amiket kár lenne elmulasztani, még akkor is, ha nem szépek és jószagúak.

nahát. van olyan, amikor az ember azért megy színházba, hogy jól szórakozzon. van olyan, amikor étterembe megy, hogy egy jót egyen. és most már olyan is van, amikor elmegy az étterembe, eszik egy jót, közben kulturáltan szórakozik. ez a vacsoraszínház.

a helyszín egy elegáns étterem, ahol a vendégek (a nézők) azért gyűltek össze, hogy megemlékezzenek egy éve hirtelen elhunyt rokonukról. már az előétel felszolgálásakor kideül azonban, hogy a rokon halála körül valami titok lappang, amit egyesk kideríteni, mások örökre eltitkolni szeretnének. a vacsora alatt folyik az előadás (vagy az előadás közben vacsorázunk?), és a közönség végre olyan kedvesen és terméászetesen van bevonva, hogy abban a zárkózottabb nézők sem találhatnak kifogásolnivalót. ha pedig hajlandóak belemenni a játékba, az este igazi izgalmakat hordoz.

a társulatot aehhez a projekthez verbuválták, jellemzően vidéki színtársulatok nem túl ismert, fiatal tagjaiból. a karakterek a szövegnek és a játéknak köszönhetően egyértelműen beazonosíthatóak, árnyalatoknak itt helye nincs. sajnos a szöveget még nem tudták elég pontosan, ami nemcsak a nyomozást nehezítette, az élményt is kisebbítette. nyilván ez javulni fog, minél többet játsszák a produkciót.

összességében remekül szórakoztam, önfeledten játszottam. a sok agathachristie-nek köszönhetően zsigerből ráéreztem a megoldásra, amit persze nem lőttem le, és most se lövök le, tessék elmenni és kitalálni,

hogy ki és miért ölte meg a gazdag műkereskedőt!

www.gyilkossagavacsoran.hu

Éljen soká a Hoppart Társulat! Éljenek a színidirektorok, akiknek hála (?), ez a társulat létrejött! Éljen a tehetség és szenvedély, ami miatt a Hoppart ma is működik, miközben a társulat tagjai egyre elismertebbek és közismertebbek!

A Halálkemény a mi DájHárdunk, vagyis Bruce Willis magyar testvére, Kemény János élethalálharca a feleségéért és az életéért. Karácsony előtt vetítette a tévé a filmet, és közben rájöttem,hogy Hoppá, hiszen ezt a szöveget én jólismerem. Hiszen a Halálkemény  a stíluselemek és karakterek szemfüles átültetését a klasszikus szöveg adaptálásával végezte el magas színvonalon, ilymódon a film rajongói mindahányszor boldog örömmel ismerhetik fel a híressé vált mondatokat.

Az előadás során folyik a vér és áradnak az érzelmek, és nincs az a drámai akciójelenet, amelyben a társulat ne lenne képes dalra fakadni. a legkeményebb szívű alfahímek is elérzékenyülnek, amikor Alajos a karácsonyi hangulatról énekel, vagy amikor Bodo halálakor a testvére zenébe fojtja bánatát.

Mindenkinek ajánlom, nemegyszer, de hányszor!

2010. december 9. Vígszínház

Viszonylag ritkán nézem a Vígszínház előadásait. nem tudom az okát, ellenérzésem nincs, igaz, az utolsó nagy átütő élmény a Heilbronni Katica volt, az pedig még a múlt évezredben...

Az Oklahomát mindenki dicséri és ajánlja szuperlatívuszokban. engem meg meg lehet győzni arról, hogy menjek színházba.

A főszerepben Pap Vera és Börcsök Enikő, vagy inkább Börcsök Enikő és Pap Vera. attól függ, hogy ki hal bele jobban a saját sorsába. A gyógyszerfüggőség, a családok széthullása és szeretetlensége aktuális és valós problémák, amelyekkel így szembesítve lehetetlen nem elgondolkodni a saját dolgainkon, rendbetennivalóinkon. amerikában természetes, nekem elképzelhetetlen, hogy a szűk család tagjai évente vagy még ritkábban látják egymást. mondjuk az nyilvánvaló, hogy nem azért távolodtak el egymástól, mert vasárnaponként nem együtt sütik a pie-t. csapongok gondolatban, mert az előadásnak oly sok szintje és viszonyrendszere van, mindről lehetne írni.

A család három lánya közül kettő sikeresen elmenekült a szülői házból. a harmadik együtt sorvad a szülőkkel, pedig már ő sem fiatal. a kiutat a szülők elől is titkolt szerelem jelentheti. A másik két lány boldogsága kamu. Hegyi Barbara vőlegénye pedofil és tenyérbemászó, Hegedűs D. Géza félelmetesen hiteles ebben a szerepkörben! (és ő az egyetlen, akinek elmormogott szavait is mindenhol lehet érteni a Vígben!) Börcsök Enikő, a legidősebb lány mindent feladva magából próbálja visszakönyörögni a férje szerelmét, persze reménytelenül. és nagyon emlékeztet valakire akkor, amikor az okokat kutatja, nem szeretsz már? miért nem szeretsz? nem mindegy? - kérdezem én, ha menni akar, elmegy, vesztes csak az asszony lehet. a veszteség pedig nem biztos hogy a férje, a férje szerelme, hanem a saját tartása, méltósága.

a már-már brazil szappanoperai fordulat, amely a darab egyetlen boldogságát morzsolja szét egy pillanat alatt. az eszköz az anya, az ő szájából jönnek ki a végzetes szavak, és ő nincs is tudatában annak, hogy mit okoz a mellékesen tett kijelentésével. a szülők bűneiért ezúttal is a gyerekek bűnhődnek.

asszem meg fogom nézni még egyszer, mert a lényeget még nem bírom megfogalmazni.

2010. december 17. premier!

Az előzmények:

1992 őszén az első randevúmon a Várszínházba hívott el a fiú, aki akkor még nem sejtette, milyen szerepe lesz a sorsom alakításában (nem neki, a színháznak)

Akkor láttam először a Godspellt, amelyet az akkor harmad- és negyedéves színművészetis növendékek (fh.) játszottak, a nagyok közül pedig Ivánka Csaba (:(), Papadimitriu Athina, Kováts Adél, Kováts Kriszta szerepelt benne. Az eggyel ezelőtti szereposztásban még Bubik István volt Jézus és Alföldi Róbert fh. volt az egyik tanítvány. És kik voltak akkor főiskolások? Vasvári Csaba, Szűcs Gábor, (Kálloy) Molnár Péter, (Tóth) Gáspár András, Bodor Böbe, Juhász Judit, Németh Zsuzsa, Nyáry Zoltán

Az első előadást összesen 35 követte, ami azért még az olyan monomániás esetében is soknak számít, amilyen én vagyok... de ha egyszer minden alkalommal szórakoztatott és feldobott és nem eresztett.

Ilyen előzmények után lelkesen, egyúttal félve vártam a bemutatót, amit az egykori Jézus (Vasvári Csaba) színházában (Székesfehérvári Vörösmarty Színház) rendezett meg a nagy kedvenc: Szűcs Gábor (Medve). Medve nem hagyományos rendezéseit ismerve nem számítottam a régi előadás egyszerű felidézésére, bár valahol mélyen abban reménykedtem, hogy ugyanazt kapom, mint akkor régen.

de kérem a színház nem arról szól, hogy ugyanazt, ugyanúgy, ugyanazokkal időről időre elővesszük és leadjuk, ahogy a tévé ismétli a régi filmeket. nem várható el, és nem is lenne értelme.

A fehérvári előadás nagyon tetszett a közönségnek, bár érzésem szerint még nincs kész. A Godspell passiójáték, egy út, aminek során Jézus megnyitja a követői szívét, és a tanítása és szeretete révén megváltozik az életük. Az előadás eszköze a játék (a tanítványok olyanok mint a gyerekek, játékkal taníthatóak a legkönnyebben), viszont ahhoz túl sokan és túlságosan egyszerre vannak a színpadon, hogy a poénok kihallatsszanak, a közönség észlelje az egyes alakításokat. Pontosság és egymás iránti alázat, figyelem, összpontosítás kell ahhoz, hogy ne az legyen a lényeg, hogy mindenki minden poént benyögjön, hanem hogy ez eljusson a nézőhöz, és hogy ne csak ez jusson el. hogy ne végig a káoszt érezzük, hanem hogy oszlik a káosz, hogy valamit kezdünk felfogni.  A zenével és a hangokkal semmi gond nem volt. Az újjáírt szöveg nagyon szép, bár én a régivel is meg voltam elégedve. (érdekelne, mi volt az oka az újraszövegezésnek). Egyetlen kritikus pontja van az előadásnak, az viszont nem javítható érdemben azzal, ha sokszor játsszák: Jézus nem Jézus. Mert a szép hang, a klasszikus Jézus külső nem elég. Jézus karizmatikus volt, még ha külseje jelentéktelen volt is. de a szavaira oda kellett figyelni, a tekintetében bölcsesség és szeretet volt. Ilyen volt Bubik és ilyen volt Vasvári Csaba igazgató úr fh. korában. (nem lenne kedve visszavenni régi szerepét??) A Jézust alakító Dávid Roland játékán sajnos látszik, hogy játszik, hogy begyakorolta a gesztusokat és elmondja a szöveget, ahogy egy alapos és értelmező alkatú rendező megmagyarázta neki. de sajnos nem SZÓL sem a tanítványokhoz, sem hozzám, a dühe nem őszinte, hanem eljátszott, a szeretete és a kapcsolat felszínes. nehéz ezt leírni, de olyan, mintha nem tudná, milyen súlya van minden szavának. miért ő?

a többiek profin megcsinálták a karakterüket (karaktereiket) lelkesek, lendületesek és szellemesek (Tóth Auguszta kicsit idegbeteg, de nyilván le fog nyugodni idővel..), de még nem hagyják egymást érvényesülni. olyanok mint a gyerekek: mindig mindenki rám figyeljen, én vagyok a legjobb. hoppá, és ha tényleg ez a koncepció?? mert akkor rendben, bár én hiszem, hogy ha csak ebben az egyben visszatérnének a régi előadáshoz, akkor az nagyon nagyban emelné a néző élményét.

függetlenül a kritikai észrevételeimtől, fontosnak tartom, hogy játsszák, hogy nézzék és hallgassák, ez is egy út, egy nagyon kellemes út Jézus és a tanítása és hát saját magunk megismeréséhez.

az ember (én) mindig félve várja a kedvenc előadója, színésze új produkcióját. főleg ha énekes, főleg ha Sanyi az.

azt hiszem, a lemez sikere garantált, imádni fogja mindenki, akinek hiányzik az adagio, hozzájuk csatlakoznak azok, akiknek az adagio túl nyálas volt. aztán ott vannak azok, akik közé tartozom én is, akiknek ez a romantikus, dallamos, csókokkal teli lemez nem a stílusunk. (emlékszem, amikor Sasvári Sándor kiadta a romantikusfeldolgozáslemezét, akkor is sikítottam, aztán meghallgattam százszor, mert ő énekelte) mi titokban tényleg arra vártunk, hogy Robbie Williams stílusában pörögnek majd a számok, és ebben elfér a Sinatra feldolgozás is a lemez végén. a latinos ritmusok vitathatatlanul megmozgatnak, szenvedélyesek, de nem lesznek soha a mienk. mindig érzek benne egy kis kamut, hogy úgy teszünk, mintha. Sanyi lemeze tehát Ricky Martinba oltott Hevesi Tamás egy-egy Elsőemeletes variációval, ami ha szívem nem is üt, nyilván bemászik a fülembe és persze már kívülről tudom a szövegeket.. elsőre remek, kevés kockázat, de mégis nagy ellépés az Adagiós hangzástól (egy sor azért bennmaradt, direkt nem mondom, melyik..)

azt mondta tegnap Róza, hogy jó, ha egy előadó hangja felismerhető, és hogy Sanyi ilyen. hát igen, hála a szerzőknek és szerkesztőknek, a lemezen hál'Istennek hallhatóak Sanyi - jelenlegi - hangjának legszebb színei. amin változtatnék, a szerintem legjobb szám refrénje (Azt mondják), ahogy azt énekli, azon a korrepetítornak dolga lett volna kicsit finomítani.

félve ugyan, de nagyon vártam ezt a lemezt, és alaptalan volt az aggodalmam. asszem jobban kell bíznom benned, Sanyi.

ps: a koncerten kicsit fel kéne pörgetni a számokat azér..

kedves gyerekek, ezen az estén, amikor kinyitjátok a Jógyerekek képeskönyvét, megtudhatjátok, hogy mi vár a Rosssszgyerekekre, akik eléggé sajnos nem eszik meg a levest, szopják az ujjukat, nem figyelnek Oda, egyszóval Rosszak. Az első pillanattól volt bennem egy kis Besenyő Pista bácsi utánérzet, ami azért nem baj, hiszen a két előadás egymástól egészen függetlenül szórakoztat.

ez is egyfajta jutalomjáték. amikor a komoly színészek rosszalkodhatnak a színpadon, tökéletesen koreografált mozdulatokkal és mimikával, vérben úszva a horrorhumornak köszönhetően. ami elsőre fura csak, aztán teljesen természetessé válik. és ez is vérfagyasztó. hogy természetes, amikor a régi rossz gyerek "távozása" után semmi gond, csinálunk másikat!

az Örkény Színháznak fontos, hogy nevessenek benne, ezt leszögezhetjük. az is fontos, hogy igényesen szórakoztasson, nagyon profi eszközökkel hoz létre profi előadásokat. persze nem mindig. a kihagyhatatlanra gondolok. ami legalábbis nem kihagyhatatlan.

aki ezért Jól akar szórakozni, nézegesse a Jógyerekek képeskönyvét, aztán takargassa be azt az ebadta kölykét, aki este már megint belenyomta az egész tubus fogkrémet a fürdővizébe, és simogassa meg a kis arcát. mondom simogassa!

azon gondolkodom, hogy a poszton vajon meg tudják-e majd csinálni ezt a teret. mert az nem lehet, hogy ez az előadás ne kerüljön be az évad legjobbjai közé.a darab fontos, és nem egyszerűen azért, mert a melegkérdés, a kirekesztés aktuális, mert mindenkinek van véleménye róla, hanem mert az embertelenség azóta van, amióta az ember, és folyton szembesíteni kell magával, mrt újra és újra elfelejti, amit megtanult.

azt mondják a darabban, hogy Abram 'olyan' és mindegy, hogy mit jelent az, hogy olyan, a lényeg, hogy más mint a magukat oly sokra tartó többiek, akik persze egymást is pillanatok alatt nyelvük kardélére hányják, ha kell.

ebből a világból próbál elmenni Abram, ahonnan az anyja is elűzi, bár látszik, hogy bárhova megy, elítélik és gyűlölik, bár látjuk, szinte ő az egyetlen, akibe emberség szorult.

az tetszett, hogy senkiről sem tudok egyértelmű állítást írni. mert amint leírom a Básti Juli alakította Máriáról, hogy befogadta és védelmébe vette Abramot, eszembe jut, hogy mennyire érzéketlen a fiával szemben. Básti Juli zseniális. arrl nem tudok írni, azt látni kell.

Stohl András nagy színésszé érett.minden szavát, gesztusát és tekintetét elhittem. a józanságot, a kétségbeesést és az őrületet is. Abram nem tud elmeneküli az embertelenségből, ő maga válik gyilkossá, és ezzel teszi lehetővé, hogy üldözői, a falu erkölcsét oly nagyon féltő emberek ténylegesen űzhessék. mint a vadat. vadászjeleneteket láttunk. üldözött volt mindenki: a menekölt asszony, a férfi, akiről azt beszélik, hogy férfiakkal csinálja, az asszony, aki bfogadott egy férfit a házába és a szívébe mert a férje nem jött vissza a háborúból. és látszik, hogy egy pillantás alatt üldözötté válhat bárki, ha a többségnek feltűnik, hogy más. bármiben más.

és ott az álszentség. mert ezek az emberek nem egyszerűen ítélkeznek mások felett, eldöntve ezzel a sorsukat, jövőjüket, de közben felmagasztalják, tisztsségesnek és jónak mutatják magukat. hazudnak folyton. megdöbbentő volt. és főleg Péterfy Bori volt szinte ijesztő. sokkal jobb, mint bármiben, amióta a nemzetiben játszik.

végezetül a tapsról. ami felharsan, amint felgyulladnak a lámpák. egy percet sem engednek egymásnak arra, hogy elcsendesedve hagyják dolgozni a látottakat saját szívükben és agyukban. ilyen erősek a tapsolóösztönök? vagy tényleg csak így lehet kifejezni a hálánkat a színészeknek? könyörgöm, találjunk ki valami mást a taps helyett.

 az utóbbi évek legjobb gyerekelőadása! jó, túl sokat nem láttam, de egyre többet nézek. és próbálom négyéves szemmel is nézni, próbálom úgy, ahogyan a félnőtt elvárja, hogy szórakoztassa a gyermekszínház.

ezúttal mindennel meg vagyok elégedve:

szöveg: Lackfi János, aki vicces, de értelmes szöveget írt, és igen, mindig soknak tűnik a memoriter, de utólag kiderül, hogy volt és van értelme megtanulni, mert a fontos pillanatban elő tudjuk húzni, és jöhet a boldog vég. és volt itt szó a tanulás fontosságáról, meg a szófogadásról, de finoman és kedvesen és játékosan, egy cseppet sem éreztem direktnek. köszi.

zene: Szemenyei János (Janika) zenéit régóta szeretem. jó értelemben fülbemászó, a szöveggel kézenfogva elragadó muzsika, sokféle hangszerrel és stílussal, remélem kiadják cédén is. szuper zene, köszi!

látvány: szerintem harminc éve voltam utoljára bábszínházban. persze azóta is a kedvenceim közé tartozik, merthogy fel lehet hajtani a székeket és így mindent látnak a legkisebbek is. a remek díszlet erre még rásegített, egyszerű lépcsőelemek, amikből egyszer virágoskert fakad, máskor lassan kővé válnak, és ha kell, toronyszobába vezetnek, ahol száz éve alszik csipkerózsa. szuper díszlet!

játék: mondják, hogy a gyerekszínház óriási felelősség, és komolyan kell venni. hát ami a legjobban tetszett, hogy nem vették hülyére a gyerekeket, nem gügyögtek fölöslegesen és senki nem volt idióta. csodás színészek, köszi!

egy szóval: tetszett.

két szóval: sokminden tetszett.

tennessee williams-nél már az elején ott van a levegőben a halál, a súlyos titok, és az a végtelen szomorúság, ami miatt első randira biztos nem ajánlanám. az orfeuszt nem ismertem, és mert hiszem, hogy a drámát nem olvasni, hanem nézni való, nem olvastam előre, se a drámát, se kritikát.

és a nemzeti színház előadása van annyira klasszikus, hogy könnyen érthetően mesélte el a Történetet. és közben mondta azokat a vérkomoly mondatokat a Nő, azokat az egészen egyszerű és bölcs megfejtéseket a Fiú, aki nem már nem fiú, hiszen "ma vagyok harminc", de szerintem sokkal többet élt annál, ezért elhiszem neki, amit mond. és Szabó Kimmel Tamás többszörösen is jó találat volt. egyrészt pontosan úgy van jelen a színpadon, hogy hamuvá égeti a nőket, azokat is,akik a színpadon vannak, és..khm, azokat is, akik a nézőtéren. de a kisfiús, szomorú báj mellett ott van az ösztönös, a férfi, aki határozottan vezeti a Nőt az Ágyba. hogy kinek volt rá jobban szüksége, nekem egyértelmű, és ettől lesz a Fiúból angyal, sorsfordító, sorsjobbító, legalább arra a kis időre. de persze a Halál folyamatosan ott van felettük. a szó szoros értelmében, kikerülhetetlenül, és bár a Fiú folyton, nagyon látványosan készül elmenni, mikor végre a Nő is kész elmenni, a Halál megakadályozza. Sokszor láttam mostanában Udvaros Dorottyát a színpadon, és lassan azonosítottam azzal a túlzó, hangos, bridgetjones-hangon sápítozó nővel, akit - gondolom - a rendezők rendeltek meg. na ennek most nyoma sem volt. illetve egyszer, de az most nem volt annyira Sok.ezóttal gyönyörű volt, letisztult, kívül kemény, belül összetört, akinek tényleg az utolsó esélye volt ez az Angyal arra, hogy boldog legyen. és a Halál, ahogyan húsz éve, most sem engedi el. dühítenek a drámák, dühít, hogyha csak bűnök sora van, és nincs bűnhődés. ha a gonosz mégcsak rá sem döbben a saját tettére, saját gonoszságára.

szóval a darab és a játék nagyon jó, a rendezői koncepcióból nagyon tetszik ahogy beszélteti a színészeket, ahogy néznek egymásra, amit felerősíti közvetítés, premier plán tekintetek. ami miatt mégsem tudom azt modani, hopgy így kell, ha nekem akartok tetszeni, az a túlmozgás. a túlmozgás, amit - ahogy a szomszédommal megvitattuk - a nagyon nagy, pontosabban széles játszótér okozott, hiszen Oda kellett érni a másikhoz, és szerintem az indulat máshol tart két lépés után mint hat lépés után..átalakul. a másik a lépcső, ami nyitó színpadképnek is nagyon impozáns, a beteg férj szobájába vezető lépcső, ami kifejezi a lerohanó Nő aktuális lelkiállapotát, ami elválasztja az Élőket a szinte már Halottól. vagyis a lépcső önmagában nagyon bejött, tetszett, ahogy uralta a játékteret, de nem tetszett, hogy miközben a fontos szavakat kimondták, a lépcső lassan körbeforgott, és basszus, elvonta a figyelmememt. és nem azért, mert nem jól vagy mondták, akik mondták. hanem, mert a technika beavatkozott. és angyon jól mondta a szomszédom, a díszletnek és a kellékeknek a szöveget, agondolatokat, a történetet kell szolgálnia. namost sokszor érzem a menő, méterenként alakítható színpaddal és ezerhárom lámoával rendelkező színházakban, hogy muszáj megmutatniuk, mit tud a színpad. üzenem, nem, nem muszáj. 

most pedig megyek és elolvasok egy szakember kritikát.

egy dilettáns

egyszóval tetszett.

zsenge leánykorom egyik kedvence volt a könyv, különösen azt a részt szerettem és olvastam el többször, amikor Adam Trask nevet választ a fiainak. egyébként is vonz minden olyan könyv, ami a korai amerikai társadalom alakulását, a lehetőségeket és a lehetőségekkel élés dilemmáit mutatja be. közösségi szinten. mert az Édentől keletre számomra elsősorban apa-fia, fia-fia kapcsolatról szól.az Új Színház előadása is erre épül, és csak egy-egy momentummal jelzi, hogy hol is tart éppen a feltörekvő gazdaság (ötlet: szállítsunk narancsot télen (!) new yorkba,jég között).

a színpadképeket sötétek, vészjóslóak, ahogy az események is. közben meg van egy ember, Adam Trask, aki tiszta, jóindulatú és zsigerből tisztességes, át is verik mind a házában, mind az üzletében. egy kicsi probléma van: úgy tűnik, az egyik fiát jobban szereti, mint a másikat. emlékszem, amikor olvastam, nem értettem, miért, hiszen Cal a maga bénázásával és esetlenségével is sokkal érdekesebb és szeretnivalóbb volt. lehet hogy pont ezért kellett jobban szeretni Aront?

nagyon hangsúlyos Mary Trask, szajha és egy ideig a fiúk anyja alakítása, Petrik Andrea erősen játszik, csak szemben a képzeletem Maryjével, rajta az elejétől látszik, hogy nem Jó , és nem hihető, hogy mégis megeteti Trasket.

mondják, milyen nehéz színpadon évtizedeket átfogni. ezúttal snitteket láttunk, jeleneteket a szereplők életéből, amik a későbbi tragédiához vezettek. viszont ami filmen egy pillanat, az színházban fél-egy perc, ami alatt remek gospel dalok szóltak, de megtörték a cselekményt, nehéz volt, sokszor percekig tartott, míg újra tudni lehetett, hol járunk. és nagyon kellett előismeret! barátaim, akik nem olvasták a könyvet, épp ezért nem élvezték az előadást, mert nemnagyon értették. és nem a mélységét, hanem azt, hogy ki-kivel-mit-miért.

A színészek viszont tényleg nagyszerűek voltak: Gáspár Sándor nagyon szerethető és szánható Adam, Száraz Dénes és Huszár Zsolt jó ellentétpáros, bár jó lett volna Calebből egy picit többet mutatni. szerintem. Petrik Andreát nagyon lehetett utálni,  Tordai Teri kisebb, de jelentős szerepében nagyon finoman, visszafogottan játszotta a kuplerájosnőt.

nem voltam elégedett az előadással, de jó volt végre értelmes színházat látni, gondolatokat, véleményt hallani, amiről aztán el lehet gondolkodni, lehet egyet nem érteni vagy párhuzamot vonni.

egy újabb romantikus film,hátha.

a történet azzal a helyzettel indul, amitől a házasságra vágyó (vagyis a legtöbb) lány retteg: eljegyzési gyűrűt vár,de sem azt, sem szóbeli elkötelezést nem kap. na majd ő megkéri a férfi kezét, gondolja. útra kel, át az óceánon, tűsarkúban és rendkívül elszántan. az út során azonban váratlan akadályt gördítenek a szerelmesek (?) közé a forgatókönyvírók: a rossz idő miatt repülővel nem jut tovább a célállomásra. az út folytatásához segítségére siető fiatalember - akiről a néző elsőre megállapítja, hogy sokkal jobban néz ki és sokkal jobb fej, mint a barát - eleinte inkább szintén akadályt jelent. a kalandok és az egymásrautaltság komikus és tragikomikus helyzetei azért lépésről lépésre közelebb hozzák őket egymáshoz (egyet előre, kettőt hátra) miközben a lánynem téveszti szem elől a célt sem, természetesen a néző már rég a fura, zárkózott útitársnak szurkol és nem gondol bele, hogy mi lenne, ha két ilyen különböző ember a valóságban találkozna egymással. nos, szerintem, hacsak nincs közöttük durva fizikai vonzalom, helyzet ide vagy oda, simán elmennek egymás mellett. ez a valóság, ha nem is rideg, és éppen ezért jó legalább filmen látni olyan mesét, amiben a körülmények semmit sem számítanak.

írország pedig gyönyörű. oda kell mennem.