2011. január 9.
a nemiség tabu. a darab alapjául szolgáló veszedelmes viszonyok korában bűnös, titkos és förtelmes. és szerintem valahol tabu ma is. különben nem lenne érdekes. igaz, hogy mindenhonnan ömlik ránk a szex, mégis, ha a színpadon beszélnek róla, vagy neadj'isten teszik, én bizony zavarba bírok jönni. egy kicsit.
a kvartettben a sztori és a szereplők lecsupaszítva, nyersen jelennek meg. merteuil márkiné és valmont vadászok, akik valahogy kívülről, hűvösen figyelik az érzelmeiktől kínlódó vadakat és tervezik, hogyan cserkészik be őket. nincs erkölcs, nincs érzelem, csak a vágyak kielégítése a cél. persze Choderlos de Laclos olvasói jól tudják, hogy az igazi vesztes éppen a két elvetemült szerelemgyilkos: miközben szerelmeket gerjesztenek és fojtanak el, saját magukat végzik ki.
a veszedelmes viszonyok elsőre romantikus társalgási dráma lehetne, persze nem az. a szavak kegyetlensége az elegáns társasági nyelvezetbe szúrva, csakúgy könnyedén, mintegy mellékesen elmondva még jobban üt.
a kvartett nemcsak előadás, a játszók testükkel, mozgásukkal, a forgatható tükörre épülő díszlet adottságaival egyedi műalkotásként is értelmezhető.egy olyan, ami nekem is tetszik, pedig... a műalkotásnak részei az emberek: a főszereplőkön kívül a táncos és a táncosnő, akik nekem a szépséget, a fiatal szépséget jelentették. amiben gyönyörködik ugyan a két főhős, de minden további nélkül feláldozza, ha úgy tartja kedve vagy szüksége.
nem szabad megfeledkeznem a zenészekről, akik különböző stílusban énekeltek, és ha kell játszottak a színészekkel, alkalmasint hallgathatatlan hangszínt is felvállalva. engem mindig elbűvöl,ha nem látom a színpadon a színészt, énekest, csak a szereplőt, akit játszik. ez a fajta magukból való kivetkőzés az, amire az átlagember nem képes szerintem. persze ha a kivetkőzés öncélú, akkor már unalmas exhibicoinizmus, de tegnap este nem erről volt szó.
nem mondom, hogy az előadás minden pillanatát élveztem, a végefelé a szereplők személyiséget váltottak, és én elvesztettem a fonalat. a sztorit onnan nem tudtam követni, a képekre koncentráltam hát. a vége kompozícióval aztán a történet és a szereplők méltó véget értek. és ahhoz képest megint túl hamar csendült fel a taps.
az alkotókról: Gergye Krisztiánról keveset tudok, az is kamu. táncos, koreográfus, aki a jelmzre nem sokat költ :). gyakran feltűnik prózai előadásokban is. és koreografálja a nemzeti előadásait. ennyi. ha ez az első rendezése, akkor erős kezdés, még akkor is, ha a dramaturgiába bele is kötnék itt-ott. Alföldi Róbert és Udvaros Dorottya lubickolt egymásban és a filozofálgató jellege miatt nyilván nehezebben tanulható és mondható szövegben. mondjuk a felületes ellendrukkerek nyilván utálni fogják az előadást és azt mondják, na tessék, Krisztusgyalázó szövegek és fedetlen női mell a nemzetiben. a tabuk most is körülfognak és meghatározzák az ítéletünket. kérem ezért, hogy legyünk bátrak és ne engedjük, hogy leragadjon a figyelmünk az előítéletek szintjén, és akkor igazi gondolatokat és érzéseket találhatunk magunkban egy-egy előadás révén, amiket kár lenne elmulasztani, még akkor is, ha nem szépek és jószagúak.
Utolsó kommentek