elfogult kritikák egy rajongó billentyűzetéből

2011. március 5.

Székesfehérvár, Vörösmarty Színház

Kálloy Molnár Péter munkáit 20 éve figyelem. mindig volt benne valami fura, ezért feltételeztem, hogy a Macbeth - ami alapból vértől iszamos - sem lesz átlagos.

a bajokkal kezdem, mielőtt rátérnék. a díszlet monumentális, ami jó, de helyenként épp a díszlet az, amitől nem látszanak a szereplők. megaztán a hiperszuper távirányítós díszletek mozgatása néha túl hosszú, még szerencse hogy közben szól a Titanicra emlékeztető Vangelis-szerű zenei betét. hát, én nem annyira szeretem a sok törést a drámában. és még valami. helyenként nemcsak nem értettem, mit mondanak egyes színészek, de még a nyelvet sem ismertem fel. a fordítás (Szabó-Stein Imre) új, de nem modern, ez különös, viszont használ nem korhű kifejezéseket (pl. lakáj) ennyi a negatív. a többi: színház.

KMP rendezése izgalmas volt és érdekes, a szereplőknek jellemük volt és stílusuk, mi több, sorsuk. nagyon tetszett a bérelt vészlények szövege, amikor upsz! itt-ott az igazságot is odacsempészték. A kissé bugyuta királyról később, mikor meghal, őszintén mondják, hogy szent király volt, Macbeth átalakulásának és megőrülésének pedig látványos stációi vannak. Lady Macbeth tényleg egy dög, aki maga is beleőrül a sok vérbe és halálba, amiknek ő az okozója, kiváltója, eredője. remek Tóth Auguszta megőrülése. de hiteles volt a Macbethet alakító Csizmadia Gergely is, akit eddig klasszikus színházban -önhibámból- nem láttam még. hanggal és mozgással uralta a színpadot, már-már fölé kerekedett az őt rángató Lady Macbethnek. azaz csak az elején rángatta, aztán Macbeth életre kelt, és gyilkos döntései a saját döntései: csak múljanak el a rémképek! persze a gyakorlott színházlátogató tudja, hogy a gyilkosságot újabbak követik, egyre könnyebb megtenni, de sosincs vége.

a legerősebb jelenet Malcolm, a király fia és Macduff kettőse, Tűzkő Sándor és Fehérvári Péter lenyűgöztek. Ez a Malcolm egészen más, mint aki elmenekült apja halála után a gyilkosai elől. tudatosan teszteli a hozzá érkező Macduffot, tettetését Macduffhoz hasonlóan én is bevettem. nagyon látványosak és elegánsak a harci jelenetek is, és bár úszik vérben a sztori, nem kellett ehhez liternyi vörös festéket elhasználni, ezt külön köszönöm. hogy elhiszik, hogy így is megértem.

a rendezés tele van pici utalásokkal a szereplők kapcsolatára, a kapcsolatuk változására, például a király és a trünörökös, vagy a trónörökös és az öccse között, jelzik ezt mozgással, gesztussal, hanghordozással, nagyon finom munka.

külön dicséret illeti a bonyolult díszletek irányítóját, aki a közlekedő lépcsők között kialakult dugót is remekül oldotta meg. ja, ha ennyire szuper a technika és ennyire ki tudja használni a rendezés, felesleges és béna a fekvő lépcsősort négy emberrel behozatni csak azért, hogy macbeth fekve vánszorogjon rajtuk. minek?

mindent összevetve az olyan Shakespeare-előadás, ami nem oszt meg, amire bárkit elvinnék, fiatalt és öreget egyaránt.

Szeretlek Hoppart, szeretlek Manna, szeretlek Bercsényi Péter! Ez aztán az elfogult megnyilatkozás.

A helyszín varázslatos. Amikor kicsi voltam, a nyári estéken a Szikra Mozi tetejét széthúzták és csillagfényben láthattuk az előadásokat. Aztán amikor Ruttkai Éva színház néven - sajnos valódi koncepció nélkül - színházként működött, az Anconai szerelmesek végén ámult hangosan a közönség a váratlan látvány láttán (ez milyen má').

Most a Szikra végre az, amire vártam évek óta. Egy igazi kultúrtér, ahová be lehet menni csakúgy. lehet meccset nézni, várni valakire, beszélgetni, olvasni és hát színházat vagy koncertet nézni. Megjegyzem, ilyen lehetne a Gödör is, ha valaki végre hagyná.

De írjak a Szeret_lek című előadásról inkább. jó. Nem színdarab, nem egy dráma. hanem sok. minden egyes szerelmi történet, amit a szereplők elmesélnek, egy ponton drámaivá, tragikussá válik, ahonnan már nem lehet visszahozni. melankolikus előadás.

a szereplők egymáshoz vagy hozzánk beszélnek, tökmindegy: a lényeg, hogy valakinek elmondhassák a történetüket. látszatbeszélgetések, hiszen senkit sem érdekel igazán, mi van a másikkal. a nézőnek meg, aki vagyok, jó hogy szembesülhet a sokszor ismerős helyzetekkel. és érdekes, az életben - merthogy valós sztorik alapján készült a darab - nemigen van hepiend. és tudod mit, nem is kell. nem a hepiend az érdekes, hanem a hepiközben. hogy amíg benne vagy, amíg felfut, addig érdemes legyen benne lenni. szuper lenne valakivel együtt megöregedni, de még szuperebb lenne, ha most, amikor még nem vagyunk öregek, együtt lehetnénk. és számomra a tanulság, hogy el kell fogadni, ami vagy aki jön, ha tényleg érdekel. nem elemezgetni kell, mérlegelni, hanem csinálni.

nade. megint rájöttem, hogy hál' Istennek mennyi tehetséges színészünk van. persze kelll a boszorkány, aki összehozza őket és kicsalogatja a hangokat és színeket. Pelsőczy Réka az. és Matkó Tamás, a zenész, aki remekül hangszerel és játsszat, énekeltet.

két kedvenc jelenetem van.

Az egyik a Bercsényi Péter alakította pincér sztorija, aki egyébként bábszínész, de lehetne bármi, amit akar. tessék felfedezni!

a másik Takács Kati és Barabás Richárd szerelmespárja, akiknek simán elhittem, akiket jó volt nézni és hallgatni. a korkülönbség aggaszt? ugyan, senki nem fogja a fejfádra írni!

bbbbllléééááááááááááááhááááááááááááááháháááááááááááááááááhhhhhhhhhhhhhhhhhhgggggggh

avagy a tenger és azon túl a semmiség

2011. február 25. Nemzeti Színház

Azt a kort éljük, amikor a Nemzeti Színház bemutatói megint kulturális eseménnyé váltak, ahol jelen lenni ünnep és megtiszteltetés, mert olyanok vesznek körül, akiknek az alkotásait szeretem, akiknek a véleménye meghatározó.

Nagyon vártuk ezt a bemutatót. A Nemzeti Színház időről-időre dolgozik együtt a Mohácsi testvérekkel. szerencsére. minden társulatnak jót tesz az a fajta munkamódszer, ami Mohácsi János munkáin oly nyilvánvalóan látszik. Amikor az Ördögöket láttam, nem értettem (lehet, a játszók se), nem tetszett. aztán a Sárga liliom nagyon tetszett (azt mondtam magamban: ez komoly? neeem, ez nem lehet komoly. várj, de, de mégis az.) csak akkor meg nem tudtam, hogy amit látok, az Mohácsi.

És aztán tavalyelőtt a POSZTon minden világossá vált. A képzelt beteg és főleg az Istenítélet után már tudtam, abban a szerencsében van részem, hogy nézője lehetek egy nagyon különös és felettébb élvezhető színházi világnak. jó, pontosan tudom, hogy ez nem mindenkinek tetszik. ezért érzem szerencsének, hogy nekem nagyon.

Egyszer élünk...

szerintem nem árt, ha a néző látta a Nemzeti Színház János vitézét. anélkül is élvezhető az előadás, nagyon durva és megrázó mondatai és fájdalmasan szép története van, de mégis, még egy élvezeti réteget rátol a kapcsolódás a méltatlan sorsú János vitézhez.

A darab alapjául meggtörtént esemény szolgált, ami önmagában is abszurd (úgy értem, az nem lehet, hogy ilyen lehet): egy falu színkörét a János vitéz bemutatójáról elviszik a Gulágra, kivéve az Iluskát játszó Ilonát. Viszont elviszik az első férjét, aki váratlanul visszatért a frontról, és elviszik a második férjét, aki látta meghalni az első férjét. (így lesz Bagóból Jancsi a színpadon és az életben egyaránt, ráadásul Hevér Gábor alakításában)

A Gulag díszlet sivársága, ridegsége, végtelensége mellett nálam ütött, hogy a Gulag-jelenetek diaképeken látszanak a falakon. mementó, de mégis olyan, mint egy kiállítás valamiről, ami messze van, régen volt, ezért távolságot tudunk tartani tőle, mert úgy nem fáj annyira.

Nagyon szép a halállal való játék. ahogyan a színpadon válnak füstté a halottak és mégis jelen vannak mindenhol. és ez most nem líra. meg kell nézni, többet nem mondok.

Kulka János zseniális, egyre zseniálisabb a félelmetes szerepekban: pszichopata katona, lágerparancsnok és párttitkár, ezeket a kedves szerepeket játssza a színjátszók életében mozgatva őket, rendelkezve az életükről, a sorsukról, őrült rendzere alapján.

és az milyen, hogy a Gulágon, ahol természetesen eredetiben ismerik Petőfi János vitézét, kiadnak azon, hogy a társulat a Kacsóh Pongrác féle verziót játssza és ezzel meggyalázza, megszentségteleníti a Művet. (nyíltszíni taps)

és amikor november 7-én a Gulagról visszatérő társulatnak elő kéne adnia a János vitézt, és a régi Iluska híján beugrik Gitta, aki a lágerben a parancsnok szeretője lett, persze már nem számít, hogy így élhették túl a többiek is, szóval mikor felmerül, hogy ő legyen Iluska, felháborodik valaki: Nehogymá' Hát Iluska az egy ribanc???

Remélem, hogy játssza a Nemzeti ezt az előadást jó sokat. mert nem baj, ha a művésezt reagál az életre, nem baj, ha nevet a közönség az ostobaságon, nem baj, ha a Holocaust és a Gulag tragédiájára emlékszünk, még akkor is, ha néha sok az emlékezés, hiszen nekünk is megvan a magunk baja. persze hogy lehetne összehasonlítani.

Hoppart a MU Színházban

2011. február

Shakespeare ritkán játszott drámája fűszerezve Brecht és Kleist szövegekkel, amit Bánki Gergő és Gáspár Ildikó gyúrtak össze, hogy bár elválik a klasszikus, amodern és az aktuális szöveg, az előadásban mégis harmonikusan működnek. mert a téma, és az emberi természet örök.

mostanában sokat gondolkodom a demokrácia létjogosultságán. és ez az előadás nem állított a Nép mellé. mert a Nép önző, a Nép korrupt és hálátlan. nem lát túl egyéni érdekein, és persze ezt nem is lehet felróni neki. csak éppen ez nem viszi előre a világot. ami alatt azt értem, hogy az egymást követő generációknak egyre jobb a sora, egyre könnyebb a megélhetése.

A Korijolánuszban a nép a búza árát akarja meghatározni (és az olajbogyóét). mert nyilván szegények és nyilván túl magasak az árak. értelmes cél. de mégis úgy tűnik, hogy cska megszokásból küzdenek, mert ez a szerepük, ahogy a szenátorok dolga meg az, hogy elcsitítsák őket.

aztán jön a hír, háborúba kell menni, most megmutathatod, Nép, mennyire hasznos vagy:áldozd fel magad Rómáért. Caius Martius legyőzi a szlovákokat, akarom mondani voszkuszokat, és felajánlják neki, legyen ő a konzul. persze ehhez a népet is meg kell nyernie. egyenként. szavazatonként. és akkor már nem számít, mit tett, csak az, mit ígér.

de mert ő megveti a népet és ezt ki is mutatja, megsérti a tribunusokat, hát elűzik. ő pedig bosszút akar állni a hálátlanokon, az ellenséggel összeállva próbálja visszeszerezni rangját.  Róma ellensége számára persze ő is csak eszköz: mindegy hogyan, Aufidius le akarja győzni Rómát, ő tudja, amit Coriolanus nem: ennek a népnek ő már úgysem kell: eddig azért nem, amit tett, most pedig már bármit tenne, hiába, hiszen ő teszi (ennél persze sokkal szebben fogalmazza Shakespeare)

Hála a sokrétegű szövegnek és a színészek játékmódjának, az előadás érthető és élvezhető, és folyton rácsodálkozom közben mennyire nem változunk semmit, mi emberek. nincs túl nagy különbség a római kori és a mai ember problémái, érdekei és reakciói között, a hatalomnak ma sem kell másra a nép, mint arra, hogy saját pozícióját erősítse általa, hiszen nélküle nem lehetne az, aki. ezért pedig szívességeket tezs a népnek és közben úgy tesz, mintha érte tenni,azért ettől hányni kell. hol egy tisztességes ember? ebben a darabban nem volt egy se. a szegényeket legalább valahol meg lehet érteni, éhesek.

külön köszönöm, hogy az előadás úgy aktuális, hogy az nem öncélú, nem közönséggel összekacsintós. Gratulálok Polgár Csabának a rendezésért és Friedenthal Zoltánnak az utálatos Korijolánusz alakításért.

Tanárok, erre vigyétek a diákokat!

Kino

2011. február 13.

Most már tudom, hogy Butters énekli a Southparkban egyedülállóan, hogy "Kicsi nyuszi hopp-hopp az erdőben ugrál, egereket fogdos és fejbevágja mind." Kedves.

Olyan, mint az egész előadás. Nevetsz, mert vicces a két gyerek, jók a szövegek, elképedsz, mennyire agyatlanok, és közben - ha van ilyen kifejezés - leborzad a mosoly az arcodról percenként, amikor újra meg újra szembesülsz vele: ezek ketten épp most öltek meg valakit. csak úgy.

Pelsőczy Réka darabját megtörtént eset ihlette, de ne várja azt senki, hogy Kékfényt vagy Helyszínelőket lát majd. A Vidor-fesztivál díjnyertese az előadás, amin tényleg sokat lehet nevetni, de nem önfeledten. vagy pillanatokra talán önfeledten. és aztán nem tudom biztosan, hogy a nevetéstől könnyezek vagy a szomorúságtól, amikor egy váltás után szívemből sajnálom a két gyilkos gyereket.

A színház a moziban és az előadás valódi road-movie, ami persze durva műfajkeverés, de nincs rá jobb szó, és bár egyetlen díszlete egy autóbelső, ahol az események zajlanak, mégsem statikus.

Perszehogy nem volt egyszerű a gyerekkoruk, perszehogy tanulatlanok és ha gond van, a tabi a megoldás. nyilván nem iylen az átlaggyerek, de adja Isten, hogy nézze meg, és úgy nevessen rajta, hogy ne akarjon a sorsára jutni. hogy lássa, nem menő. hogy lássa, felelősek vagyunk azért , amit teszünk és hogyan folyhat szét egy élet egy pillanat alatt, amikor hőseink ráadásul nem voltak egészen maguknál. hogy hősök-e ők vagy antihősök, nem tudom, de szeretni és sajnálni lehet őket, miközben szörnyetegek, ezt el kell ismerni.

A két fiatal színész, Réti Adrienn és Csémy Balázs számára ez az előadás remek alkalom, hogy mint egy portfolió, megmutathassa képességeit, tehetségét. önéletrajz helyett nyugodtan beküldhetik az előadás felvételét bármelyik színházba.

hátha még az spéci trailer is felkerülhetne a youtube-ra...